„A vércukorszint normálisan 3,9-6,1 mmol/l között mozog éjszakai koplalás után. Emelkedett éhomi vércukorszintről beszélünk, amikor az éhomi vércukorszint enyhe emelkedettséget mutat, 6,1-6,9 mmol/l, de a cukorterhelési vizsgálat 2 órás értéke (vagyis cukrot tartalmazó folyadék ivása után 2 órával) a normál tartományon belül marad.

Nekünk, hivatalosan arra kellene törekednünk, hogy 4-10 közötti tartományban tartsuk Dávid vércukértékét.

00:00 Arra kelek, hogy Dávid pumpája jelez. 16,4. Atyaúristen! Gyors korrekció! Fél óra múlva ránézek, lassan lemegy. Az éjszaka nehéz. Sokkal több a korrekció, és lassabban áll vissza a normálértékre.

02:00 Még mindig 14. Újabb korrekció. Mi a fene ez? Tegnap cseréltem kanült, az nem lehet gond. Akkor mi a probléma?

03:30 Dávid ekkor ébred fel először. Cukorszint 12. Simizés, ölelgetés. Nagyon nyöszörög. Megint adom neki a korrekciót.

06:00 Megint nyöszörög. Cukorszint 5,9. Na végre! Akkor csak simiznem kell. Ma biztosan jó cukival kelünk.

07:00 Felkelünk. Cukorszint 8,8. Már megint emelkedik. Mi a túró van? Emelem a bázist. Adom a korrekciót. Lassan öltözünk megyünk a bölcsibe. Előtte persze még meghallgatunk egy-két Halász Judit dalt, aztán öltözés és bölcsi. Mostanában minden reggel elmondom neki, hogy a bölcsiben eszünk, nem itthon. Szeretném, ha megtanulná, hogy közösségben nem fejen állva étkezünk, hanem az asztalnál ülve. Nagyon szeretném.

Azért még reggel inzulint és kanült is cserélek. Biztos ami biztos, legyen minden jó.

07:55 Sikerül elindulnunk. Előtte megint korrekció. Most nagyon sok. Megvárjuk a takarítőnőt. Dávid imádja őt. Nem mehetünk úgy el, hogy nem találkozunk vele.

08:05 Beérünk a bölcsibe. Leül az asztalhoz, és megmérem a cukrát. Még mindig megy feljebb. Valami gond lehet. Ilyen még nem volt. Talán rossz az inzulin. Ez az utolsó ampullánk.

Már a múlt héten akartam újat iratni, de lejárt a szakorvosi javaslatunk. Ezt a problémát viszonylag gyorsan áthidaltuk. De a háziorvosunk szabadságon van és most helyettesítik. Tehát fogalmam sincs, mikor van rendelés. Tegnap este is elmentem, de akkor nem volt. Így csak ma este tudom feliratni. Mekkora szívás. Aztán rájöttem, hogy anyóséknál van inzulin. A bölcsitől 3 percre laknak, úgyhogy beszaladtam érte. Elhoztam, visszamentem a bölcsibe, betettem a pumpába, és adtam a korrekciót. Ilyenkor jó nagy lutri az egész. Mert mi a francra adok én korrekciót? Na mindegy.

 Leülök a kanapén úgy, hogy a gyerek ne lásson. 15 percet várok így. Mérik a cukrát. Jönnek, mondják, hogy 15,8. Előtte 16,5 volt. Tudom ha stagnál, vagy kicsit lemegy, már jók vagyunk.

09:00 Nagy megkönnyebbüléssel jövök el. Most óránként telefonálnak, hogy mennyi a cukra. De rendben van minden. Szuper.

Hazajöttem, megreggeliztem, és gyorsan dolgozni kezdtem. El vagyok maradva a héten a munkámmal, hiába jár Dávid bölcsibe, sehogy sem haladok. Na persze, két délelőttöt bent ültem a gyereknél. Hétfőn Dáviddal még beszoktatósként, aztán anyaterápián szerdán.

Közben eszembe jutott, hogy kérek kölcsön inzulint. Írtam Heninek, akivel sokat beszélünk, és igazából mindennapi kapcsolatban vagyunk, hogy tud-e kölcsönadni. Az ő kislánya is diabos.

11:00 Hívnak a bölcsiből. Alacsony Dávid cukija. Adnak neki üdítőt és kekszet.

11:50 Most megint telefonálnak az óvónők. Menjek be, mert Dávid cukra kilőtt. Az előbbi 4-es már 9-es, és gyorsan megy felfelé. Don’t panic!

12:00 Beérek. Ügyesen ül az asztalnál és eszi a levest. Azt mondja, nagyon finom. Zellerkrémleves. Gyorsan adok neki korrekciót. Aztán megkapja a bólust is az ebédhez.

12:30 Megérkezünk a mamáékhoz. Dávid itt alszik. Én még mindig dolgozom. A cukra elég magas, de stagnál. A korrekció le fogja hozni.

12:30 A bölcsis ebéd után a gyermekem kijelenti, hogy ő bizony éhes. Jaj! Most mi legyen? Magas a cukra, de legyen. Magasabb már úgy sem lesz, és igazából csökken. Még amúgy is benyomott egy tányér bolognait.

14:00 Hív anyósom, megint emelkedik a cukra. Közben visszaérünk a normál tartományba. Mi a túró van ma? Adunk korrekciót. Először kisebbet, hogy lássuk megmozdul-e. Semmi. Akkor még adunk. A gyerek mindeközben alszik.

16:00 Hív az anyósom megint, hogy emelkedik a cukra. Na jó, ez most már nem normális. Megyek a gyerekért.

16:30 Kap egy csomó korrekciót, végre megindul lefelé. Dávid uzsonnázik. Egy kevés pogácsát eszik.

17:00 Óriási buli van. Mindenki a színpadon énekel, furulyázik, dobol, hegedül. Közben szól a csík zenekar, vagy yanni vagy tompeti.

18:00 Nagy nehezen rábeszélem Dávidot, hogy menjünk haza. Vacsorázzunk otthon.

18:30 Vacsi. A cukija megint kilő. A kanül jó, az inzulin jó. Ez a mai nap kész. Elegem van az egészből.

20:00 Helyrehozom a cukrát. Irány fürödni, és aludni.

21:00 Elalszik. A cukra már megint emelkedik. Ez egy jó éjszaka lesz! Ismét.

24:00 Most éppen leesett a cukra. Gyorsan megitatom álmában az üdítővel. Mert olyan ügyes! Álmában issza az üdítőt...

Tévedsz, ha azt gondolod, hogy ez egy kivételes nap. Utólag rájöttünk, hogy a borzasztó értékekek oka egy éppen kialakuló középfülgyulladás volt. Dávid azóta emelt inzulint kap, és minden nagyon szép lenne, ha nem lenne mindig valami probléma.

Minden napnak meg van a maga küzdelme. De tudjátok, ezeket a küzdelmeket mindig elfelejtem, amikor lefekszem aludni. Mert másnap tiszta fejjel és érzésekkel kell elébe állni az újabb napnak, az újabb kihívásoknak.

A szeptemberi hónap mindig nagyon izgalmas. Kezdődik az óvoda és az iskola! A család együtt készül fel, megveszik a szükséges taneszközöket. Beszélgetnek, és izgulnak azon, hogy a gyermekük szeretni fogja-e az iskolát/óvodát. De vannak olyan családok, akiknek ez a felkészülés félelemmel és bizonytalansággal teli. Nekik fogalmuk sincs, hogy mi fog történni. Félnek, hogy az iskola/óvoda mégsem fogja vállalni a gyermeküket, miután megtapasztalják, hogy mivel jar az 1-es típusú diabétesz.

Amikor Dávidnak bölcsődét választottunk, be kell, hogy valljam, remegő gyomorral kérdeztem rá arra, hogy elvállalják-e a fiamat. Mert tudom, hogy az én gyerekem több figyelmet igényel, mint a többi. Tavaly ősszel már olvastam pár szomorú történetet arról, hogyan vélekednek az iskolák és az óvodák egy olyan csemetéről, akire jobban oda kell figyelni. 

Jelenleg a gyermek integrációs törvény miatt nem lehet megkülönböztetni a gyerekeket, sem egészségügyi okokból, sem fejlődési zavar ellenére. (Az oktatási törvény kimondja: A fogyatékos gyermeknek joga, hogy különleges gondozás keretében állapotának megfelelő pedagógiai ellátásban részesüljön attól kezdődően, hogy a fogyatékosságát megállapították (1993. évi LXXIX. törvény).) Ez a törvény kitér arra, kik a sajátos nevelésű igényű gyermekek (SNI), és mit kell ilyen esetben tenni. A diabéteszesekről azonban semmilyen rendelkezés nincs, ami tisztázná a helyezet. Amit egyedül tudunk, hogy az 1-es típusú diabéteszes gyermekeket kötelező felvenni az iskolába. A csavar a dologban az, hogy a tanár/óvónő viszont nem köteles ellátni a gyermeket. Azaz, nem köteles vércukrot mérni, inzulint beadni. 

Az egyik megoldás lehetne, ha születne egy törvény, ami pontosan meghatározza, mit kell tenni ebben a speciális helyzetben. Magyarországon több mint 10.000 diabéteszes gyerek él. Számuk évről-évre jelentősen nő. 

A szülők néhány esetben felháborodva vagy lesújtva adnak hangot véleményüknek az interneten:

• A 8. Illetve a 9.kerületben van olyan, akinek most kezdte az ovit a gyereke és szívesen vállalják igy hogy diabos? Elkezdtünk egy ovit de borzasztó semmit nem vállalnak. Bent vagyok egész nap cukrot mérni és inzulint beadni.  Ma észre sem vették hogy rosszul van a gyerek, mikor feljöttek az udvarról. 2es volt a cukra (hipoglikémia)  Szeretnénk olyan ovit ahol biztonságban tudhatom a gyerekem, mivel a csoportban egésznap nem lehetek bent igy 2óránként megyek be de hát ez igy nem jó.

• Sajnos mi is a negatív suli kezdés táborát foglaljuk. Olyan suliba jelentkeztünk DIREKT ahol azt mondták vállalják a pumpás fiam. Képben vannak mindennel plusz kaját is kapunk. Ehhez képest ott tartunk, hogy kaját nem kapunk, mert a konyhának nincs dietetikusa. Az igazgató közölte, hogy újra hívjam fel a konyhát mert cukormenteset biztosítanak, de számokkal ne riogassam őket, hogy számolják ki....kész röhej hisz inzulint ch-hoz adunk. 2tanítónk totál érdektelenek, azt se kérdezik meg, hogy milyen a cukra, vagy oké e minden. SEMMI! 2ped.asszisztenst kaptam egyik beteg, a másik már képben van. Azt mondta nem is bonyolult. Na, én csak annyit kértem hogy ellenőrizzék a kisfiamat, mikor cukrot mér, meg ha inzulint ad be kajához. Minden tesi óra előtt után mérést kérek, plusz ha 2órát az udvaron vannak akkor közte 1et. Nem tudom mit csináljak. Jelenleg bent ülök a suliba, amíg a gyerek bent van. Most már kezdik a felelősséget is, hogy vajon kié a felelősség a gyerek kezelésénél. Nem értem. Annyi cukros gyerek van, miért kell így keresztbe tenni a szülőknek.

• Igazából mi 1 hónapja vagyunk cukorbetegek. Egy 15 éves fiúról van szó, aki most lett 8.osztályos. Nálunk még az a bökkenő, hogy ő még ráadásul súlyos nagyothalló is. A fiam speciális iskolába jár, vagyis még +bentlakásos is. Idöben jeleztem az iskola felé, hogy ez történt, diabos lett. Közölték velem hogy semmi akadálya, persze h mehet iskolába. Erre tegnap leültünk az igazgatónő irodájában hogy megbeszéljük a fiam kis dolgait, mit hogy kell majd vele csinálni, meg persze ilyenkor amit kell hogy tudjanak . Erre a megbeszélés után közölék velünk, hogy MENJÜNK HAZA MERT NEM VÁLLALJÁK EL. Legyen magán tanuló. A gyerek meg most szomorú hogy mert cukorbeteg, és nem mehet iskolába. Mi ez az egész h akinek van valami problémája már különbséget tesznek. 
És ez csak néhány kiragadott példa. Hosszasan sorolhatnám. 
Köztudott, hogy a pedagógusokat kizsigerelik. Rengeteg teher nyomja a vállukat. Nehéz az ő életük, és a miénk is. Tudjuk azt is, hogy a törvénykezés ide vonatkozó része még nagyon hiányos. A gyermeket ugyanis kötelező felvenni, de nem kötelező ellátni. Ugyanakkor ha valami történne a gyermekeddel az oviban/iskolában/bölcsiben, akkor az mindenképpen a befogadó intézmény felelőssége lenne. Pedig sok helyen megoldható az ellátásuk. És erre vannak már pozitív példák is. Azonban pontos törvényi szabályozás hiányában a tanár talpraesettségén, vagy az iskola vezetőségének ambícióin múlik, hogy a diabos gyerekkel foglakoznak-e külön vagy sem.

Akkor mi a megoldás?

Feladhatod az életed a gyerekedért!

Sok esetben, a köznevelésbe bekerülő gyermekek szüleinek fel kell adni az állásukat. Ezzel viszont irtózatos anyagi terhet rónak saját családjukra. És hát a diabétesz kezelésében használt eszközök megvételét sem támogatja 100%-ban a NEA (régi OEP). Ezenkívül a diabéteszeseknek az egészségesebb élelmiszerek fogyasztása javasolt, ami szintén sokkal költségesebb.

A legnagyobb gond a gyermekek felügyelete.

Sok szülő el sem mozdulhat az intézmény épületéből, amíg a gyermekük részt vesz a foglalkozásokon, mert a pedagógusok a vércukor mérését sem vállalják (ami kb. talán egy percre viszi el az osztály figyelmét). Ez a művelet az iskolában kevesebb ideig tart, mint a feladatlapok kiosztása, az óvodában pedig, mivel eleve több felnőtt jut egy csoportra, még könnyebben megoldható lenne. A szülők mindenképpen változást remélnek a szabályozásban. A ma érvényben lévő rendeletek nem teszik kötelezővé azt, hogy az intézményi oktatásban résztvevő gyermekek teljes gondozása megoldódjon. 

De tényleg, mi lehet a megoldás? 

Az intézmény a törvényhozókra mutogat. Szerintük nem kapnak elegendő számú szakszemélyzetet. Eközben pedig családok és anyák arra kényszerülnek, hogy feladják a munkájukat, hogy a gyermekük közösségbe mehessen.Tehát, a válaszom határozott nem! Ez nem lehet megoldás!

Mi, anyukák azért küzdünk, hogy a gyermekünk egy átlagos gyermek életét élhesse. Közösségben. Pedig a mi gyermekeink nem átlagosak. A koruknál jóval érettebbek, felelősségteljesek, óriási önuralommal rendelkeznek. És már egészen pici korban tudják azt, hogy mivel jár az állapotuk. Igen, ez nem betegség, hanem egy állapot, melyet az idéz elő, hogy a szervezet immunrendszere megtámadja a hasnyálmirigyben lévő inzulintermelő sejteket.  Ezek a gyerekek 3 évesen megtanulnak cukrot mérni maguknak. Iskolába többnyire úgy mennek ha penesek, hogy már be tudják adni maguknak az inzulint, ha pumpásak, akkor pedig tudják használni a pumpát. 

És tudjátok, mi az amit a szülők kérnek ezért az iskolától?

Figyelmet. Hogy figyelmeztessék a gyermeket, mérje meg a cukrát. Hogy figyelmeztessék, adja be az inzulint magának. Hogy figyeljék, nincs-e véletlenül rosszul. Tegyék lehetővé neki, hogy az órán mérni tudja a cukrát. Esetleg ehessen-ihasson, ha szükséges.
Az iskolásoknál nagyobb a tét, mint az óvodásoknál. Az oviban a gyerek ha rosszul van, elüldögél, amíg jól lesz. Ezzel szemben az iskolában, mivel csökken a figyelem és mivel a gyerek nem tud konentrálni, ez komolyan befolyásolhatja az iskolai eredményeit is. Sok gyereknek maga az iskolakezdés is jelentős változás az életében. Nagy  felelőtlenség elvárni, hogy figyeljen a diabéteszes csomagjára, az órákra, az időpontokra, és még az iskolára is. Egy kimaradt étkezés, egy be nem adott inzulin is elronthatja az egész napot. 

Az óvodában ennél nagyobb teher van a pedagógusokon. Hiszen ők adják be az inzulint, korrigálnak, etetnek, figyelik a kicsiket. Fantasztikusak. Már akkor, ha mindezt vállalják és nem az anyuka ül az öltözőben, hogy beavatkozzon mikor szükséges. 

A pedagógusok hozzáállása

Ez is, mint sok minden más, hozzáállás és nyitottság kérdése. A diabétesz kezelhető, csak elegendő információ szükséges hozzá. Amit mi, szülők és a Szurikáta Alapítvány pedagógus edukációs programja együttesen képesek vagyunk átadni. Azért, hogy ne legyen gond. Azért, hogy a szülő, a gyermek és a pedagógus is biztonságban érezhesse magát. 

Egy hálás anyuka sorai:„Köszönöm,hogy az én kisfiam azon kivételes gyermekek közé sorolható, akinek lehetősége van arra,hogy olyan szerető, és segítőkész pedagógusok tanítják a gyenesi iskolában, akik teljes mértékben elfogadó környezetet teremtenek számára, hogy ne érezze kirekesztve magát, és kellő támogatást és figyelmet nyújtanak neki,hogy biztonságban érezze magát, ami szerintem a legfontosabb! Boldogan és örömmel jár iskolába. Most kezdte a 3.osztályt. Köszönöm még egyszer Katalin Varga, Erzsébet Szekeres és Katalin Soós-Nagy Tanító néniknek!”

Az alábbi linken egy másik történet, egy óvónéni  szemszögéből olvashatjátok, hogy mit jelent a gyermek érkezése az óvodában.

Én óriási csodálattal tekintek Dávid óvónénijeire, akik fantasztikus nyitottsággal és odafigyeléssel kezelik a diabéteszét. Köszönjük ezeknek a pedagógusoknak, hogy erőt és hitet adnak nekünk, és megmutatják, hogy lehet ezt így is csinálni. 

Utóirat

A törvényi szabályozás pontosításával szinte minden probléma orvosolható lenne. A szabályozás meghatározná az iskola-iskolaorvos-szülő-szakorvos felelősségét. Tavasszal már elindult egy kezdeményezés erre vonatkozólag, de még nem született döntés. Addig is bízunk a pedagógusok hozzáállásában és jóindulatában. 

Azt hittem ma arról fogok nektek írni, hogy minden oké, szép az élet, ezért kevesebb a mondanivalóm. Aztán az elmúlt 5 percben ez teljesen megváltozott.

Pár perce hívtam Dávid kezelőorvosát a vérvétel eredményéért.

Két héttel ezelőtt elmentünk a szokásos negyedéves kontrollra. Mivel Dávid már több mint 1 éve cukorbeteg, ezért legutóbb megbeszéltük, hogy csináltatunk egy teljes  vérképét.

Pár év múlva évente egyszer pár napra be kell majd feküdnünk a kórházba. Ez egy éves vizsgálat lesz. Amíg Dávid kisebb, addig megússzuk egy egyszerű vérvétellel. Mint mindig  most is mindent átbeszéltem a fiammal, hogy tudja mi és miért történik, így a mostani is simán ment.  

Negyedévente a hemoglobin szintet is ellenőrzik, aminek az eredményét ott a helyszínen megtudjuk. Ez az érték most 7,3.

Hogy ez jó vagy nem? Nem rossz, de akár lehetne jobb is. Emlékeztek a kiborulós írásomra? Leginkább ez jellemezte az utóbbi 3 hónapot. A legidegesítőbb az egészben az volt, hogy a technika akadályozta a kiegyensúlyozott vércukorértékeket. Igen. A technika.

Dávid egy kanülön keresztül kapja az inzulint, amit 2 naponta cserélünk. A kanült én és a párom szúrjuk be otthon. Ez a kanül az elmúlt 3 hónapban naponta bevérzett, így nem jutott elég inzulin Dávid szervezetébe ezért magas lett a cukra. Sok-sok magas vércukorral néztünk szembe, amiről nem is mi tehettünk.

 Van erre valami megoldás?

Egyelőre nincs. A gyártó azt mondja, nem tudok jól szúrni. Kérjem a kórház segítségét, ahol megmutatják újra, hogyan kell. Ez kissé vicces. 1 évig jól csináltam, aztán most hirtelen elfelejtettem? J Ezt az utat zsákutcának érzem.

 Az orvosunkkal felvetettük annak a lehetőségét, hogy egy másik fajta kanült használjunk. Jövő héten megyünk be a kórházba, hogy kipróbáljuk.

Áthidaló megoldásként most biztonságos helyekre teszem a kanült. Ez két gyönyörű hetet eredményezett. Béke és nyugalom. Az egyetlen izgalom, ami kitöltötte a mindennapjainkat, az a bölcsikezdés volt.  

De egyszer minden jónak vége szakad.

Most, hogy beszéltem az orvossal, letettem a telefont és elsírtam magam. Az 1-es típusú diabétesz egy autoimmun betegség, ahogyan a gluténérzékenység is. Éppen ezért, évente ellenőrzik a legérzékenyebb teszttel. Az imént megtudtam, hogy a gluténérzékenység most már nálunk reális veszély, mert Dávid cölikália megemelkedett szintje erre utal.

Még nem nyilvánították gluténérzékennyé, de nagy eséllyel indulunk ezen futamon.

Az orvos szerint az j szakirodalom azt mondja, hogy ez az érték még nem olyan vészes. Azért nem árt figyelni a tüneteket és gyakrabban ellenőrizni.

Van, aki szerint már most el kellene vinnem gasztroenterológushoz. Mégis úgy döntöttem, hogy megvárom a következő negyedéves kontrollt. Megbízom az orvosunkban.

Persze szíven ütött és sokkolt ez a dolog. Igaz, ezt is megoldjuk, mint mindent.

De a kérdés ott van a fejemben. Mi jöhet még? Talán még egy autoimmun betegség?

Optimista ember vagyok, így azt mondom, minden jó lesz. Minden tökéletes.

 Egy diabéteszesnek nagyon fontos a rendszeres sport. Gyermekeinknek ezt a tudást úgy adhatjuk át legegyszerűbben, ha saját magunk mutatunk nekik példát.

Legutolsó találkozásunkkor Dávid kezelőorvosa megkérdezte tőlem, mit sportolok. Büszkén mondtam neki, hogy jógázom. Pontosan láttam a reakciójából, mire gondol. Láttam, ahogy mosolyogva felteszi magában a kérdést: A jóga is sport?

A jóga végső célja dicséretes, de az úton veszélyek leselkednek.

(Bhaktivinod Thakura, vezető filozófus, tudós, író, bhakti-jóga guru )

Eszembe jut néhány bikram jóga óra. Néha betévedtek az órára kisportolt, jó állóképességű, kétkedő arcok, akik a huszadik percben már szabadultak volna es inkább leültek pihenni. Valószínűleg akkorra megbánták azt is, hogy valaha a jógára gondoltak.

Ilyenkor a kedvenc oktatóm mindig ilyet, vagy valami hasonlót mondott: Hát, mondta valaki, hogy a jóga könnyű dolog? Kívülről nézve talán annak tűnhet. Haha, nem egészen úgy van az.

Természetesen nem tanácsoltam az orvosnak, hogy látogasson el egy bikram jóga, vagy egy ashtanga órára, hogy aztán újra beszélgessünk. Inkább csak mosolyogtam.

Sokan a jógát a meditációval azonosítják, sokan pedig a lassú könnyed mozdulatokkal. Vannak, akik a hátfájás, vagy egyéb sport közben keletkezett sérülések gyógyítóját látják benne. Én, mint a modern kor sporttudománya is, egyfajta rekreációs „all life time” sportnak tartom.

Nekem a jóga az út, amin keresztül elérhetem önmagam. Egy találkozás a valódi énemmel. Ahol kilencven percig csak én vagyok és a matracom. A külvilág és a gondolatok pedig mind kint maradnak.

A jóga tüze elégeti a bűn ketrecét, amely körülveszi az embert.

(Szvámi Vivekánanda) 

Pár évvel ezelőtt elhatároztam, hogy leállok a cigivel. Tudtam, hogy ez mozgás nélkül nem fog menni. Akkor már átestem pár sikertelen próbálkozásom. Tisztában voltam vele, hogy óriási energiákat kell lekötnöm ahhoz, hogy abbahagyjam a dohányzást.

Az egyik kolléganőm javaslatára az euro-gym mellett döntöttem. Ezt együtt csináltuk egészen addig, míg meg nem szűnt a terem. Szuper volt, imádtam! 

Nagyon sok év lustálkodás után újra elkezdtem mozogni. Előszőr minden porcikám fájt, alig tudtam megmozdulni. De így is annyi energiám maradt, amennyivel egy város áramellátását meg lehetett volna oldani. Közben futottam és elkezdtem body art órára meg pilatesre járni. Ezek így együttesen kielégítették az akkori mozgásigényemet.

Eltelt fél év. Párommal épp arra kerestünk megoldást, hogy tudnánk az ő életében a stresszt valahogy csökkenteni. Így lyukadtunk ki az egyik népszerű belvárosi jógastúdióban.

Sosem fogom elfelejteni azt, amit akkor éreztem. Egyszerre járta át a nyugalmom és a bizsergés az egész testem. Ekkor szerettem bele a jógára.

A jóga a szabadság útja, (…) az élet művészete és tudománya.

(Indra dévi, jógaoktató) 

Kezdetben heti kétszer jártam hatha és gerinc órára. Aztán ez egy idő után kevés lett. Vágytam valamire, ami még többet adhat. Ekkor találtam rá a bikram jógára.

Az első ilyen órámról sikeresen elkéstem. Csak egy másikra tudtam becsatlakozni, viszont akkor rögtön megvettem egy havi bérletet is. Még mindig fel tudom idézni szinte az egészet, ami akkor történt.  Nagyon kemény volt. Többször el akartam ájulni. Azt hittem ez is olyan jóga lesz, mint a többi. Hát, nem olyan volt. A végén majdnem négykézláb csúsztam az autóig.

Aztán másnap és harmadnap is elmentem ugyanoda. És egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy 80/56-os vérnyomással is végig tudjam csinálni az órát. 

Két éven keresztül nem vágytam más fajta mozgásra. Annyi mindent tanított nekem a bikram jóga, hogy eszembe sem jutott új vizekre evezni. Egy idő után persze elmúlt ez a lángoló szerelem, így nyitott lettem másra is. Megismerkedtem különféle irányzatokkal, és mindegyiket kipróbáltam. Heti 4-5 estét a jógateremben töltöttem.

Aztán terhes lettem. Nagyon vágytam már erre.

Azonban lelkileg nehéz volt feldolgozni hogy minden olyan jógapozíció, amit korábban könnyedén megcsináltam, most már nem megy. Alig vártam a szülést követő hatodik hetet, hogy újra le tudjak menni a terembe. De az elején a gerincjóga is hardcore irányzatnak tűnt egy darabig. J Aztán beálltam a heti 2 alkalomra, és így tökéletes lett az élet. Egészen Dávid 1 éves szülinapjáig.

A többit innentől már ismeritek. Itt olvashatod el, ha még nem tetted. 

“Ha kíváncsi vagy arra, hogy ki vagy, a jóga a tökéletes alkalom, hogy megtudd.”

(Sri Aurobindo, szabadságharcos, filozófus, jógi, guru és költő)

De a történet nem ér szomorú véget. Dávid és az apukája egyre többet akarnak együtt lenni, így újra visszatérhetek régi szenvedélyemhez, a jógához. És a múlt héten ez kétszer is sikerült. Szinte hihetetlen! Tudjátok mikor történt ilyen utoljára? Amikor a fiam pár hónapos volt. Napi ötször aludt, és így heti kétszer szabad voltam. Akkor anyósom vigyázott a gyerekemre.

Óriási élmény volt ez a két alkalom. Előszőr egy yin-jógán vettem részt. A hosszan kitartott ászanák közben elengedhettem azokat a felesleges érzelmeket, amiket valaha elraktároztam a testemben. A másik alkalom pedig egy szuper vinyasa flow, egy yang minőségű jóga volt. Ennek a lényege, hogy megteremtsük a harmóniát önmagunkban és ezen keresztül a mindennapjainkban.

Azóta folyamatosan a felhők felett röpködök. Tudom, mi a zen, megvilágosodtam és alig várom a következő órát. 

Levert a víz, mikor szóltak a bölcsiből, hogy szeptember 4-én kezdhetünk.

Úristen, máris? Tudom, bele fogok halni egy kicsit, ugyanakkor már izgatottan várom.

Idén januárban eldöntöttük a párommal, hogy Dávidot bölcsibe adjuk. Meg is találtuk a tökéleteset. Bilimbó Háza Óbuda. :)

Az okok: keveset van gyerekek között. Nem ismeri a közösségi szabályokat. És különben sem értek azzal egyet, hogy mindent egyszerre kell, hogy megtanuljon óvodában. Anya nélkül lenni egész nap, megtalálni a helyét a közösségben,  és elsajátítatni a szociális viselkedés alapjait. Túl sok ez egyszerre.

Én vidéken nőttem fel. Ott azt gondoltuk a bölcsisekről, hogy nem foglalkozik velük az anyjuk. Szegény gyereket a bölcsi neveli. Sajnáltuk, és úgy tekintettünk rájuk, mintha valami bajuk lenne. Huh, de csúnya dolog ez így utólag. Sajnos, még ma is sokan így gondolkoznak.

Valójában mi áll ennek a hátterében?

Vegyünk egy átlagos családot. Szükségük van a pénzre. Az édesanya szíve megszakad, hogy korán el kell szakadni a gyermekétől. Mégis rákényszerül, hogy bölcsibe adja a gyermekét, hogy el tudjon menni dolgozni.

Miért is?

Azért mert az édesapa fizetése nem elég a megélhetésükhöz. Vagy, mert az egzisztenciájukat nem tudják máshogyan fenntartani. Látsz különbséget a kettő között? Ha igen, akkor gondold át újra, mert szerintem nincs!

Egy másik példa: sok a gond a két gyerekkel, akik egymás után születettek, kis korkülönbséggel. Az édesanya fáradt és úgy érzi, már nem bírja.

Vagy nézzük egyszerűen az én példámat. Azt gondolom, túl nagy trauma a gyereknek hogy egyből az óvodában kezdjen bölcsi kihagyása nélkül. Mert nincs eleget gyerekek között, vagy mert otthon kevés inger éri.

Igen, ma már szólhatna másról is a gyerekvállalás, mint arról, hogy beleőszülünk, belerokkanunk, feláldozzuk magunkat. Vagyis, csak elméletben, mert nagyon sok nőnek még mindig ezt jelenti.

Ja, hogy nagymamáinknak mindez meg sem kottyant?

Tudom, ők kézzel mostak, kézzel mosogattak, robotporszívójuk sem volt. A földeken dolgoztak, meg nem is tudom, mit csináltak még. Szuperanyuk voltak egy másik világban.

Milyen állapotban vannak ma ezek a vidéki nagymamák? Mióta küzdenek valamilyen betegséggel? Az általam ismert nagymamák egyike sem tett semmit, hogy megőrizze egészségét. Hogy tovább bírják, elkezdhettek volna mondjuk jógázni.

És mi? Ezt akarjuk? Bele akarunk rokkanni? Meg akarunk felelni a begyepesedett társadalmi  elvárásoknak? Nem, ezt nem akarhatjuk!

Ha mégis, akkor én egy egoista anyuka vagyok?

Mert fontosnak tartom, hogy jól nézzek ki? Mert nem akarom magam a végletekig túlhajtani, mert akkor hisztis leszek? Mert igyekszem a pihenésre is időt fordítani? Mert van takarítónőm, robotporszívóm és mosogatógépem? Ja, és mert kézzel sem mosok semmit? :)

Röviden, ne rokkanj bele semmibe, hogy aztán a gyermeked egy fusztrált, ideges, és mindig fáradt anyukát lásson. Persze, ilyenek lehetünk a munka mellett is, ha nagyon rágörcsölünk. A lényeg az, hogy szakíts magadra is időt. Ha egy héten csak 10 perced van, akkor azt töltsd hasznosan. Ne azt sajnáld amid nincs, hanem arra koncentrálj amid van. A gyermekedre, a mosolyára és az életed pozitív dolgaira.

Soha ne legyen lelkiismeretfurdalásod azért, mert bölcsibe adod/adtad a gyermekedet. Nagyon jól tetted! Ezt kellett tenned! Attól te még szuperanyu vagy!