Azt mondják, a gyász folyamata során a lehetséges jövőnket gyászoljuk el. Az általunk elképzelt jövőt. Azt a jövőt, amit szerettünk volna, hogy megvalósuljon. Ezt még azelőtt megtesszük, mielőtt kijelöltek volna számunkra egy utat és azt mondták, hogy ezen az úton kell végig mennünk.

Azt hiszem, én most éppen gyászolok. Mert olyan sok mindent máshogyan képzeltem el. Nem, valójában nem a kijelölt utat, hanem a hozzá kapcsolódó  érzést. És abban sem voltam biztos, hogy ez az érzés miről szól, mit akar közölni velem.

Az álmaink azért vannak, hogy újraálmodjuk őket akkor is, ha összetörtek.

Fejős Éva

Nem azt tűztem ki életcélnak, hogy diagnózisokat gyűjtögessek, de az élet valahogy ebbe az irányba terelt. Mikor Dávid két éves lett, akkor kezdődött minden. Öt éves korában már meg sem lepődtem egy újabb diagnózison, ami az ADHD volt.
(Az ADHD-ról bővebben a linkre kattintva olvashatsz.)

És itt még nem állt meg a történet.

Mielőtt a fiam ovis lett, teljesen elhatárolódott a többi gyerekektől. De az óvodában ez teljesen megváltozott.

Az első farsangon Elzának öltözött. Megpróbáltam lebeszélni róla, de ő megkérdezte tőlem, hogy ha bármi lehet farsangkor, akkor Elza miért nem? Nem tudtam elfogadható választ adni a kérdésére. Annyira összezavart, hogy közben csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben. Megjelent előttem a kép, amikor a lányok beöltöznek fiús jelmezbe, és ezt senki sem kifogásolja, míg ha mindez fordítva történik, akkor ennek csak negatív lehet a társadalmi megítélése. Valami baj van a gyerekemmel?

Bármennyire nehéz volt, igazat kellet adnom neki Dávidnak. A farsangon Elzának öltöztettük.

Kiscsoportban még csak céltalanul lézengett a többi gyerek között. Azonban a csoportjában volt két magas, okos és szép kislány, akik nagyon tetszettek neki. Egy idő után a lányok nyitottak felé. Persze, Dávid szelíd, mosolygós, cuki kisfiú volt már akkor is. És a fiam ekkor megnyílt. Emlékszem arra, amikor a reggeli sírások megszűntek. Encike, az egyik kislány, akinek később a kezét is megkérte, ott állt, és minden reggel hívta Dávidot. Megfogta a kezét, úgy kísérte be a csoportba. Ezzel egyidőben az itthoni hangszer és zenemániát felváltották a lányos dolgok és a lányos játékok. Tele lett minden babával. Az első farsangon hordott jelmez sokszor előkerült és mi itthon a férjemmel nem igazán tudtuk, hogyan lehet ezt jól kezelni. Hol van az egészséges határ, és vajon amit teszünk és engedünk az helyes-e? Nem is mindig értettünk egyet, és utólag nagyon örülök neki, hogy a férjem sok esetben megszabta a határt. Sok cikket elolvastam ebben a témában, így abban biztosak voltunk, hogy a tiltás ebben az esetben nem megoldás, de ösztönösen éreztük, hogy Dávidot finoman terelgetnünk kell valamerre. Kerestük azokat a játékokat, amelyek nem tipikusan fiúsak, de nem is teljesen lányosak. A fiúkkal való kapcsolódástól azonban egy ideig teljesen elzárkózott. Ekkor kezdtünk el tudatosan olyan társaságba járni, ahol érzékenyebb kisfiúk is megfordultak, mert megfigyeltük, hogy Dávid időnként nyit feléjük. Amikor lehetett, segítettünk neki  fenntartani az érdeklődését a fiús játékok iránt. Lassan, de érzékeltük a változást. Egy idő után már voltak olyan lányosnak mondott dolgok is, amelyektől teljesen elzárkózott, mondván, ő nem lány.

Nem olyan régen bennem minden megváltozott. Már sokkal jobban értem, Dávid hogyan működik és amit tesz, azt miért teszi. Már értem azt is, hogy szüksége volt erre a tanulási folyamatra ahhoz, hogy megértse a lányokat. A fiúk viselkedésének megértése még most is problémát jelent néha, nehezebben kapcsolódik hozzájuk. És Dávid érzékenysége miatt nehezebb is megtalálni a környezetünkben azokat a srácokat, akiken keresztül össze tudja majd rakni a kicsit megkavart puzzle darabokat.

A férjem azt mondta nekem a múlt héten, miután megtudtuk, hogy Dávid aspergeres (autista):

„Egész életemben azt gondoltam, az emberek furcsák. Pár évvel ezelőtt jöttem rá, hogy nem az emberek azok. „

Most úgy érzem, amit tettünk azzal nagyban elősegítettük, hogy Dávid jól funkcionáljon aspergeresként (autista) a korosztályában.

Ma már azt is pontosan tudjuk, mi a feladatunk:
megőrizni Dávid önképét és segíteni neki felfedezni a benne rejlő szupererőt. A mi életünk eddig sem volt unalmas, de úgy érzem, a legnagyobb kalandok számunkra még csak most kezdődnek.