Mielőtt Dávid megszületett, azt gondoltam életem legnagyobb feladata az lesz, hogy egy mentálisan erős és egészséges gyermeket neveljek.

De persze valami vagy valaki közbeszólt. Legyen a neve sors. Sors úgy gondolta, hogy ez túl könnyű feladat nekem, ezért azt gondolta emeli a tétet. Legyen az a feladat, hogy egy mentálisan erős és egészséges gyermeket nevelsz úgy, hogy közben a gyermeked naponta szúrogatod, ellenőrzöd, és még egy állandósult állapotot is kap mellé, ami aminek a neve diabétesz.

Ennek ellenére nagy reményekkel tervezgettem Dávid közösségbe való integrálását. Mi az, ami jó lehet neki, az ő szellemének, intellektusának, érdeklődésének. Azt gondoltam, ha annyira körültekintő vagyok, mint amilyennek gondolom magam, nem lesz gond a diabétesszel. Ugyanolyan lesz, mint a többi kisgyerek.

Tudjátok még csak 1,5 hónapja jár bölcsibe, amiből legalább 2,5 hetet beteg volt, de már látom, hogy mivel fog járni Dávid integrálása. Küzdeni, és szenvedni fogunk hosszú éveken keresztül. Nem, ez nem pesszimizmus. Ez a felkészülés a jövőre. A realizmus.

Azért kell majd küzdenem minden egyes nap, hogy Dávid ne érezze, hogy ő nyűg, vagy kolonc valakinek a nyakán. Hogy azt érezhesse, hogy ő is ugyanolyan kisfiú, mint az összes többi. És én ezt szeretném. Hogy így nőjön fel.

De ehhez még saját magamnak is meg kell erősödnöm azt hiszem, mert erre a feladatra még nem készültem fel. Senki sem készített fel. Erről senki nem beszélt. 

Ma még így érzem, de holnapra majd erre a feladatra is felkészülök. Erős leszek. Nem csak Dávidért, hanem minden egyes szuperhősért és szüleiért, akik ugyanebben a cipőben járnak.