Iskolakezdés. Az a csodás időszak, amit egyaránt várunk és félünk is. Mentálisan felkészítettük a gyerekeket, ha kellett, segítettük őket mindenféle kártyákkal, még jutalomtáblát is készítettünk. Minden apróságra odafigyeltünk, elvileg készen állunk. De persze nem vagyunk. Ott vannak az eszközök, a ruhák, a táska, a könyvek... De tudod mit? Ezt most inkább hagyjuk. Mert van egy sokkal fontosabb kérdés, ami nap mint nap a fejünkben kavarog.

Mit eszik a diabos gyerek az iskolában?

Csináltam egy rövid felmérést a Diabanyu Facebook oldalán, vajon hol és hogyan ebédelnek a diabos gyerekek. Az eredmény meglepett, sőt, megdöbbentett. (Lehetett volna ez a blog cikk clickbait is, de valljuk be, erre nem vágyom. Inkább az igazságot keresem, még ha néha az kellemetlen is.)

A felmérés során 68 diabanyu osztotta meg velünk, hogyan zajlik náluk az ebéd a suliban.

A válaszadók 42%-a otthon főz, és azt viszi a gyerek az iskolába. Nincs is ennél kényelmesebb, ugye? Megnyugtató érzés tudni, hogy pontosan mit eszik a gyerekünk, hiszen mi készítettük el. De itt van a csavar: a válaszadók 40%-a eszik az iskolában, de ebből 17%-uk nem is kéri a diétás ebédet. Inkább saccolnak, és a normál ételt választják. Vajon mennyire kockázatos ez? Egy szülő mennyire bízhat meg a saját „saccperkábé” képességeiben, amikor a gyereke vércukorszintjéről van szó?

És vannak olyanok is, akik szendvicset visznek vagy otthon ebédelnek. De tényleg ennyire egyszerű lenne?

Most engedd meg, hogy a saját történetünkön keresztül bemutassam, mit is jelentenek számomra ezek a számok.

Dávid nem csak diabéteszes. ADHD-val, autizmussal és szenzoros feldolgozási zavarral diagnosztizálták. A szenzoros feldolgozási zavar miatt kritikus kérdéssé válik az étel színe, szaga, állaga. Igen, sokan mondják rá, hogy válogatós, de én csak mosolygok. Mosolygok, mert ma már „csak” válogatós. Volt idő, amikor abszolút szelektív evő volt, így ha ma valaki válogatósnak nevezi, azt bóknak veszem.

Első osztályban kipróbáltuk az iskolai diétás ebédet. Ehhez szakorvosi igazolás kellett, amelyben pontosan meghatározták a napi CH-tartalmat. Az elgondolás nemes, de a rendszer kissé elavult. Dávid ugyanis közel sem eszik minden nap ugyanannyi CH-t ebédre, hiszen rugalmas inzulinterápián van. Mit kezdjünk egy fixen 40 CH-t tartalmazó ebéddel, amikor van, hogy ez túl sok, máskor meg túl kevés? És mi van, ha épp nem ízlik neki az étel? Azt hiszem, itt minden szülő szíve összeszorulna. A diabos gyerek étrendjének kezelése nem egyszerű matek, hanem folyamatos improvizáció és alkalmazkodás.

Ezért jött az otthon főzés. Pontos CH-értékek, megbízhatóság, biztonság. Három évig csináltam. Három hosszú éven át keltem hajnalban ötkor, hogy Dávidnak legyen ebédje. És őszintén? Elfáradtam. Nagyon. Egy idő után már annyira kimerített, hogy bár az este főzés lehetősége is adott volt, nekem még a hajnal is vonzóbbnak tűnt.

Nyáron új rendszert teszteltünk. Mert nyáron végképp nem akartam hajnalban kelni. Azt mondtam Dávidnak, hogy egyen a táborban, küldjön nekem képet az ebédről, és én saccolok. Nyolc év tapasztalattal a hátunk mögött ezt pontosabbnak találtam, mint az előre kiszámolt diétás ebédet. És tudod mit? Az étel 85%-át megette. Számomra ez hatalmas siker.

Most ott tartunk, hogy ha ügyesek vagyunk, elég lesz heti egyszer ételt vinnie, amikor valami nagyon nem tetszik neki.

Vajon mi is csatlakozunk-e azokhoz, akiknek ez beválik? Nem tudom. De a kísérlet elkezdődött.

Kedves diabanyukák, ez az út nem könnyű. Tele van kérdésekkel, bizonytalanságokkal, és néha nagyon fárasztó. De tudjátok, mit? Nem vagyunk egyedül. Mindannyiunknak megvannak a maga történetei, küzdelmei és apró győzelmei. És végül is, erről szól ez az egész, nem? Együtt megtalálni az utat, ami a legjobb a gyerekeinknek. Akár az otthon főzés, akár az iskolai ebéd, vagy valami teljesen új megoldás mellett döntünk, a legfontosabb, hogy támogassuk egymást ezen az úton.

Mert végül is, mit eszik a diabos gyerek az iskolában? Amit mi, anyukák gondoskodással és szeretettel biztosítunk neki. És ez mindennél többet ér.

Mi is az az 1-es típusú diabétesz és miért fontos a szénhidrátok (CH) számolása?

Az 1-es típusú diabétesz egy autoimmun betegség, amelyben a szervezet immunrendszere megtámadja és elpusztítja a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit. Mivel az inzulin szükséges a vércukorszint szabályozásához, az 1-es típusú diabéteszes embereknek kívülről kell pótolniuk az inzulint, általában inzulin injekciók vagy inzulinpumpa segítségével.

A szénhidrátok (CH) közvetlenül befolyásolják a vércukorszintet, mivel emésztés után glükózzá alakulnak, amely a véráramba kerül. Az 1-es típusú diabéteszesek számára ezért különösen fontos, hogy pontosan tudják, mennyi szénhidrátot fogyasztanak egy-egy étkezés során. Ez lehetővé teszi, hogy az inzulin mennyiségét megfelelően adagolják, és elkerüljék a túl magas vagy túl alacsony vércukorszintet, ami komoly egészségügyi kockázatokat hordoz.

A szénhidrátok számolása tehát elengedhetetlen része a diabétesz kezelésének, és hozzájárul a stabil vércukorszint fenntartásához, ami különösen fontos a gyermekek egészséges fejlődése szempontjából.