2017 augusztus. Egyik reggel arra ébredtem, hogy születésnapomra egy mindentudó robotgépet kérek. Ami tud dagasztani, keverni, habot verni, turmixolni, darálni, aprítani. Még nem tudtam, mit fogok vele pontosan csinálni, de már akkor gyanús volt, hogy egyszer szükségem lesz rá

Az előjelek:

• Sokat szenvedtem, mit adjak az én szuperválogatós fiamnak reggelire, mert bármit is csináltam neki, minden pékáru nagyon megemelte a vércukorszintjét.
• Anyósom elkezdett kísérletezni egy saját kenyérrecepttel, ami nem emelte az egekbe Dávid vércukorszintjét, és ráadásul ízlett is neki.
• Augusztus végén végre belecsaptam egy diétába, és kezdetben nagyon szigorúan számoltam a szénhidrátot, amit megettem. A bolti kenyerekből csak egy szeletet ehettem.

Minden motivációm megvolt ahhoz, hogy sütni kezdjek. Kezdetben csak kenyeret. Minden nap. Aztán belevetettem magam a kelt tészták és kalácsok rejtelmeibe is. Hogy értettem-e hozzá?

A szülői házból úgy kerültem ki, hogy megtanítottak sütni- főzni, de 20 évig semmi késztetést nem éreztem hogy a sütő mellett álldogáljak. Voltak emlékeim, mit hogyan kell csinálni, milyen sorrendben és mire kell figyelni, így végzetes hibákat nem követtem el. (Köszi Anya!)

De a legjobban az esett, mikor a férjem azt mondta, 14 év után is tudok neki még meglepetést okozni. J 

Egy szó mint száz, nagy szeretettel osztom meg veletek a kedvenc kenyerünk receptjét. Anyósom kovásszal készíti, de én még egyelőre maradtam az élesztős verziónál. Kinek van ideje még a kovászt is „etetni” minden nap? :)

Hozzávalók:

100gr / 30 CH

• 100 gr fehér tönkönyliszt
• 225 gr teljes kiörlésű tönkölyliszt
• 75 gr búzasikér
• 1 ek. útifűmaghéj
• 2 ek. olívaolaj
• 2 tk. só
• 3 dl víz
• 1 csomag élesztő

A hozzávalókat betöltjük a keverőtálba és kb 10 percig dagasztjuk. Az élesztőt elég belemorzsolni, nem kell futtatni.

Dagasztótálba tesszük, vagy letakarjuk a keverőtálat és a duplájára kelesztjük.

Amikor megkelt, bemelegítjük a sütőt, a sütő aljára vizet teszünk.

Kinyújtjuk a kenyeret. Nekem műanyag nyújtódeszkám van, zabkorpát szoktam önteni rá, hogy a tészta is felvegye. Sütőpapírral bélelt formába tesszük.

Alsó és felső sütésen 50 perc alatt, 200 fokon szép barnára sütjük. A sütő aljáról 15 perc után kivesszük a vizet, így lesz ropogós a héja. 

Borzasztóan nehéz egy 2,5 éves dacos gyereket minden nap etetni. Aki még ráadásul diabéteszes is.

A hazai protokoll előírás szerint minden 1-es típusú diabéteszesnek azt tanácsolják, hogy éljen szigorú diéta szerint, és kerülje a cukros, fehér lisztes ételeket. Vagyis, kizárólag egészséges dolgokat egyen. Haha! Ugye egy IR-es, vagy egy 2-es típusú cukorbeteg esetén ez természetes, mivel a hasnyálmirigy nem megfelelően szabályozza az inzulintermelést. Na de egy 1-es típusú diabétesz esetén ez nem áll fenn, tehát az inzulint mindenképpen be kell juttatni a szervezetbe. Akkor miért ennyire szigorú a szabályozás?

Sokat törtem én is a fejem, és beszélgettem számomra oly nagy becsben tartott emberekkel. Aztán azt a következtetést vontam le, hogy ugyan esetükben el lehet tekinteni a szigorú diétától, de nagyon nehéz meghatározni, hogy mit is jelent a mértékletesség.

Tényleg, mit jelent? Egészségesen étkezel? De azért néha eszel valami édességet? Vagy egy joghurtot? Vagy egy kis csokit? Vagy igazi cukros jégkrémet? Vagy sült krumplit?

Szóval eljött az idő, hogy Dávid mindennapjaiba új ételeket csempésszek be. Mint a frissen sütött kenyér. Korábban sokat szenvedtem a kenyérrel, mert bármilyet vettem, az egekbe repítette a vércukrát. Az ok elég egyszerű. A kenyérre nem lehet semmit kenni. A kenyérre bármit rátenni bűnnek számít. A kenyérhez bármit pluszban enni lehetetlen.  Ilyen az élet egy dacos kölyökkel.

De mostanság valami megváltozott. A kenyérre már vajat is kenhetünk. Ez egészen hihetetlen. A frissen sütött kenyeret imádja melegen. Hidegen csak fintorogva eszi meg.

A másik új dolog a joghurt.

Az igazi, gyümölcsös, cukortartalommal bíró joghurt.  Előtte persze teszteltem, hogy milyen hatással van ez a vércukor értékére. Azt már kitapasztaltam, hogy gyorsan felszívódó szénhidrátot Dávid 100%-ban fogyaszthat uzsonnára, akkor sem zuhan le a cukra. A diabéteszeseknek ugyanis nem mindegy, mikor fogyasztanak lassú és mikor gyors felszívódású szénhidrátot. Erre van hivatalos ajánlás, de ez is mint a legtöbb dolog, egyénenként eltérő lehet. Szóval uzsira a joghurttól is gyönyörű a cukija. Hurrá! Természetesen, ha nagyon megemelte volna, nem esszük meg a cukros joghurtot.

Aztán ott van a túró rudi, ami meg sem mozdítja a vércukor értékét a túró miatt. A túróban sok a zsír, hacsak nem a zsírszegényet veszed. A zsír lassítja az ételek felszívódását.

Mindig sokat töröm a fejemet, hogy mi legyen az uzsonna. Például, hogy adok-e édességet vagy édesítőszert Dávidnak.

Emlékszem korábban az orvosunk azt mondta, hogy a gyereknél szoktatás kérdése az édesség dolog és a natur ízek. Vagy, hogy egyáltalán mi az, amit megeszik, és hogy azt milyen édesen szereti. Szerintem ez bullshit. Sajnos, nem szoktatás kérdése.

Próbálkoztam a natur ízekkel, hogy elkerüljök az édesítőszert. Az édesítőszerrel az a bajom, hogy nem tudjuk hosszútávon milyen hatása van a szervezetre. Igen, a természetes édesítőszerekről beszélek, mint az eritrit és a stevia. Jelenleg azt mondják, ez a legszuperebb, de annyira újak, hogy fogalmunk sincs arról 10 év múlva mi derül majd ki róla. Éppen ezért nem szeretném tömni vele a gyereket.

Ha Dávid egészséges lenne, akkor sem kapott volna 2 éves koráig édességet. Nekem nincs bajom a cukorral. A sok cukorral van bajom, és ugyanígy a sok édesítőszerrel. A másik oldal, azaz a sós ételek sem jobbak. Kivéve, ha te sütöd otthon.

De ha nem adsz neki nasit, akkor mit egyen a gyerek? Dávid a gyümölcsök közül 1 éve csak almát hajlandó enni. A nyers zöldségekbe néha beleharap. Pedig én kitartóan próbálkoztam. Egyébként főve, grillezve, párolva nagyon sok zöldség kedvenc, de nyersen nem.

Visszatérve a szoktatáshoz, biztos vannak gyerekek, akiknél működnek a jedi trükkök, de nem az én gyerekemnél. Félretettem hát azt az elvem, hogy nem adok a gyereknek édesítőszert. Így már legalább nem mondja mindenre azt, hogy nem kéri.

Beszereztem egy szuper, mindentudó gépet, aminek leginkább a dagasztó funkcióját használom, és belevetettem magam a sütésbe. Imádom. A sütés egy nagyon kellemes kikapcsolódás lett az életemben, és boldogan csemegézik a fiúk az elkészült finomságokat.

De a lényeg, hogy nem biztatok arra senkit, hogy egyen sok édességet vagy nasit. Ne tegye! De egy 2,5 éves gyerek esetében muszáj, hogy átgondoljunk bizonyos dolgokat és kialakítsunk új szokásokat. Félretegyük a korábbi elképzeléseket, és alkalmazkodjunk a körülményekhez. Egy-egy sütemény, joghurt, vagy bármilyen édesség nem a világvége. Legyél rugalmas!

Amikor Dávid először evett joghurtot, 1 héten keresztül csak azt akarta reggelire, ebédre, vacsorára. Aztán elmúlt az újdonság varázsa, és azóta csak heti 1-2 alkalommal kéri. Én mindig megkérdezem először a gyerekemet mit szeretne enni, hátha van valami, amit éppen kíván. Így szoktam néha reggel 8 órakor palacsintát sütni. J

Fontosnak tartom a mértékletességet mind az egészséges, mind a diabéteszes gyerekeknél. De ezt a legnehezebb betartani. Hajlamos vagyok arra, hogy valami a szenvedélyemmé váljon, így nekem nagyon-nagyon sok munkám van abban, hogy mértékletesen éljek. Pár évvel ezelőtt, mielőtt nekifogtam volna magamon dolgozni, változtatni, úgy tartottam, a mértékletesség a világban az egyik legnagyobb erény. Mára már nem jelent gondot ezzel együtt élni. De eddig eljutni óriási meló volt.                        

Nem jó, ha a mérleg folyamatosan elbillen egyik vagy másik irányba. Ezt kell megtanítani a gyerekeinknek is. És ez bizony nem kis feladat. Ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon, tapasztalatokat kell szereznünk, Nekünk és a gyerekünknek is.

Éppen ezért a ünnepi mézeskalácsunkból biztos nem fog hiányozni a méz.

Imádtam a gyerekkori karácsonyokat. Nem voltak tökéletesek, de mindet valami varázs lengte körül.  Jó volt otthon, jó volt együtt lenni a családdal. Rengeteg emlékem vanezekből az időkből. Az éjféli miséről, a sétákról a hóban a faluban. Aztán ahogy egyre nagyobb lettem, egyre aktívabb szerepet vállaltam a közös ünneplés előkészítésében. Imádtam a karácsony minden percét otthon tölteni.

Aztán megismertem a páromat. Hú, ennek már 14 éve! Mivel szinte a kezdetektől együtt élünk, ezért azt mondtam, mindenki legyen a szüleivel karácsonykor. Még nem álltam akkor készen arra, hogy elengedjem gyerekkori közös karácsonyi élményeket. Persze nem kellett sokat várnom a páromra szenteste, mert az esti vacsora után minden évben azonnal  megérkezett anyukámékhoz.

4 év múlva összeházasodtunk. Ekkor már vakartam a fejemet, mert mégsem tölthetjük házaspárként külön a karácsonyt. Ekkor kezdődött az, hogy egyik évben itt, másik évben ott töltöttük a szentestét. Szóval, nem volt igazi saját szentesténk.

Aztán amikor Dávid beköltözött a pocakomba, elmagyaráztam mindkét leendő nagyszülőnek, hogy mostantól otthon leszünk szenteste hármasban. A többi napon fogjuk meglátogatni a családot.

Nem mondom, hogy könnyű ezt tartani. Már voltak próbálkozások, hogy ide menjünk 24-én ebédre, oda menjünk 24-én ebédre, de következetesen kitartok az álláspontom mellett.

De nemcsak ennyiben változott a karácsony. Beköltözött a varázslat is az ünnepekbe.

Dávid szemén keresztül látni ezt az időszakot valami egészen fantasztikus.

Sokan azt mondják a karácsony elveszítette a jelentőségét, mert már csak a pénzről és az ajándékokról szól. Az ételekről és a rohangálásokról. De ez nem így van.

Dávid, mint minden gyerek, imádja a karácsonyi fényeket. Áhítattal a szemében nézi a díszeket, a karácsonyfákat. Amikor tavaly meglátta a mi karácsonyfánkat, először szóhoz sem jutott. És ez egy folyton csacsogó gyereknél nagyon nagy dolog. Nem az ajándékok érdekelték, hanem a csillagszóró, a díszek, az égők meg a gyertya. Élvezte, hogy együtt van a család, szól a zene, énekelünk, bolondozunk. Mondjuk ez nálunk amúgy is gyakori, de ilyenkor van még egy kis plusz, ami hiányzik  a hétköznapokból. A varázslat. A karácsony varázsa, amit nem a kereskedők és üzletek teremtenek meg, hanem mi magunk szülők. Ha azt akarjuk, hogy a karácsony a szeretetről szóljon, akkor ne ajándékokkal tömjük a gyereket, hanem figyeljünk rá. Legyünk jelen vele 100%-ban. Engedjük el az órákig tartó főzést. Csak legyen valami gyorsan elkészíthető.

Nekem a karácsony arról az időről szól, amit együtt töltünk ezekben a napokban egy csipetnyi varázslattal.

Szombat van. Beültem az autóba, hogy elmenjek jógázni. Most nem szól a zene, pedig mindig szokott. Elgondolkozok. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, és hová megyek. Hosszú percek teltek el. Fáj, még mindig nagyon fáj.

Tegnap egy újabb kést döftek a szívembe. Arra a helyre, ami még mindig érzékeny, vagy talán be sem gyógyult soha. Abba a sebbe, ami tavaly június 3-án keletkezett. Amikor azt mondták, hogy a gyermekem beteg.

Pedig minden olyan tökéletesen indult.

Megtaláltuk az álombölcsit Óbudán. Montessori alapelveket vallanak, ami egyezik az én elgondolásommal is, így hát elmentünk jelentkezni.

Január vége volt. Egy nagyon kedves hölggyel beszéltünk, aki csupa gyönyörű dolgot mondott erről a helyről. Félve kérdeztük meg mit szólnak a diabéteszhez. Azt ígérték, átgondolják.

Nem jeleztek vissza, így hát felhívtam őket és azt mondták nem gond, jöhet. Szuper! Az igazi telitalálat! Megállapodtunk, kezdetben 3 nap délelőttben, aztán ezt módosítottuk. 4 nap marad délelőtt.

Eljött a szeptember és a beszoktatás. Már előtte egyezkedtem a munkáltatómmal, így most kapóra jött a bölcsi. Gondoltam, akkor majd marad egész napra.

Tájékozódtunk telefonon és elmondták, mit várhatunk, mi fordulhat elő a gyerek beszoktatásánál, mire figyeljünk, hogyan segítsük ezt a folyamatot.

Az első nap el sem hittem, hogy ennyire szerencsések vagyunk. Annyira jó volt a légkör és csodálatos a hangulat, hogy el sem tudom mondani. Az második nap oktatást tartottam az óvónéniknek a diabétesz kezeléséről, és aztán szépen lassan elkezdődött a bölcsibe járásunk.

Hogy segítsük a dolgot, vittünk be nekik mobiltelefont, hogy bármikor hívhassanak minket.

A diabétesz kezelése nem egzakt tudomány. Nehéz külső hasnyálmirigyként működni nap mint nap.  Ezt az oktatáson is elmondtam.

Amikor megemlítettem, hogy Dávid egész nap maradna októbertől, behívtak az irodába. Sajnos ezt nem tudják vállalni addig amíg nem tudják kontrollálni a diabot. Óriási pofára esés. Te gondoltad volna, hogy ahová felvesznek fél napra, ott gond lehet abból, ha egész nap akarsz maradni? Hát én nem.

Az óvónénik mondták, délután már csak az egyikük van bent, így túl sok gyerek jut egy nevelőre. Ha Dáviddal gond van, nem tudják majd ellátni.

Már ekkor gyanakodnom kellett volna.

A helyzet nem lett jobb. Legközelebb azzal hívtak be az irodába, hogy beszélgessek el Dáviddal, hogy az óvónénik nem tudják őt mindig felvenni. Én ekkor még mindig bizakodó voltam, de a férjem már érezte, hogy valami nincs rendben.

Az első másfél hónapban egy hét betegség, egy hét bölcsi volt a mérlegünk. Ennek következtében Dávid inzulin igénye hol csökkent, hol a duplájára nőtt. Én mégis úgy éreztem, jó a kommunikációnk az óvónénikkel. Örültem, mert néha már maguktól is megtettek ezt-azt.

Aztán eljött az a nap, amit azt gondolom, sosem felejtek el. Olyan volt, mint egy rossz thriller.

Az egyik nap nem én mentem a gyerekemért. Az intézményvezető a férjem és az anyósom körül sertepertélt, majd felhívott engem telefonon, hogy beszélnünk kell.

Másnap bementünk. Közölték velünk a döntésüket, hogy Dávidot az állapotára való tekintettel nem tudják vállalni. Túl sok időt vesz el az idejükből, és ezt nem engedhetik meg maguknak.

Nagyon mély szomorússággal tölti ez a szívemet, hogy a Bilimbó Háza Óbudán így döntött, amit azóta sem tudok feldolgozni. Megértem, de nem értek vele egyet. Nem, mint elutasított szülő nem értek vele egyet, hanem mint ember.

Ma Magyarországon több tízezer olyan gyermek él, akit nap mint nap utasítanak el egy-egy intézményből. Csak azért, mert problémás, mert kakukktojás, mert nem odavaló. Nekünk szerencsénk van, mert Budapesten lakunk, és választhatunk másik intézményt, aki átveszi a gyermekünket.

De több ezer gyermek vidéken nem tehet mást, mint hogy magántanuló lesz és nem megy közösségbe. Tényleg ez a megoldás? Hogy aki nem illeszthető könnyedén a rendszerbe, az tűnjön el, mintha nem is létezne? 

Én azt gondolom magamról, hogy egy belevaló erős csaj vagyok, de két nap alatt többet zokogtam, mint egész életemben.

Mi az, amit tehetünk azért, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa előrébb lendüljön? Te tudod? Akkor kérlek, írd meg nekem! Segíts nekünk, hogy megóvhassuk ezekenek a gyerekeknek a lelkét és egészségét!

Mielőtt Dávid megszületett, azt gondoltam életem legnagyobb feladata az lesz, hogy egy mentálisan erős és egészséges gyermeket neveljek.

De persze valami vagy valaki közbeszólt. Legyen a neve sors. Sors úgy gondolta, hogy ez túl könnyű feladat nekem, ezért azt gondolta emeli a tétet. Legyen az a feladat, hogy egy mentálisan erős és egészséges gyermeket nevelsz úgy, hogy közben a gyermeked naponta szúrogatod, ellenőrzöd, és még egy állandósult állapotot is kap mellé, ami aminek a neve diabétesz.

Ennek ellenére nagy reményekkel tervezgettem Dávid közösségbe való integrálását. Mi az, ami jó lehet neki, az ő szellemének, intellektusának, érdeklődésének. Azt gondoltam, ha annyira körültekintő vagyok, mint amilyennek gondolom magam, nem lesz gond a diabétesszel. Ugyanolyan lesz, mint a többi kisgyerek.

Tudjátok még csak 1,5 hónapja jár bölcsibe, amiből legalább 2,5 hetet beteg volt, de már látom, hogy mivel fog járni Dávid integrálása. Küzdeni, és szenvedni fogunk hosszú éveken keresztül. Nem, ez nem pesszimizmus. Ez a felkészülés a jövőre. A realizmus.

Azért kell majd küzdenem minden egyes nap, hogy Dávid ne érezze, hogy ő nyűg, vagy kolonc valakinek a nyakán. Hogy azt érezhesse, hogy ő is ugyanolyan kisfiú, mint az összes többi. És én ezt szeretném. Hogy így nőjön fel.

De ehhez még saját magamnak is meg kell erősödnöm azt hiszem, mert erre a feladatra még nem készültem fel. Senki sem készített fel. Erről senki nem beszélt. 

Ma még így érzem, de holnapra majd erre a feladatra is felkészülök. Erős leszek. Nem csak Dávidért, hanem minden egyes szuperhősért és szüleiért, akik ugyanebben a cipőben járnak.