Egy történet rólunk. Diabanyukról.
Akik egyik pillanatról a másikra lettek mások –
mégis, napról napra jobban csináljuk.
Nem akartam az lenni.
Nem álmodtam róla gyerekkoromban, nem terveztem, nem készültem rá.
Nem volt róla fogalmam sem.
Diabanyuk nem akarnak lenni.
Ők egyszer csak azok lesznek.
Egy kórházi szobában, egy diagnózis után, egy pillanat alatt.
És nincs visszaút. Csak előre van. Egy másik élet felé.
Diabanyuk nem születnek – diabanyuk lesznek.
Egy hét alatt. Egy nap alatt. Egy másodperc alatt.
És onnantól kezdve már soha, de soha nem leszel ugyanaz az ember.
Hazamenni a kórházból a diabos gyerekkel, az olyan, mint hazavinni egy újszülöttet.
De ezúttal nincs gyermekágy. Nincs pihenő.
Nincs alvás. Nincs rutinná váló nap.
Csak számolás.
Szénhidrát. Egység.
Ébrenlét.
Félelem.
Szenzor.
Inzulin.
Hipo.
Hyper.
És újra.
Diabanyunak lenni egy tanulás, amit senki nem választott.
Egy szakma, amit nem oktatnak, de gyakorlatban kell tökéletesíteni.
Egy szerep, amire nem kapsz igazolást, de minden nap le kell vizsgáznod belőle.
Egy anyaság 2.0 – amihez mindig van egy rejtett frissítés.
Aztán jönnek az elsők.
Az első önálló vércukormérés.
Az első önálló beadott inzulin.
Az első kanülcsere.
Az első éjszaka, amikor ő kel fel a riasztásra – nem te.
Az első: „Anya, érzem, hogy hipóm van.”
És benned csend lesz.
Egy pillanatnyi büszkeség.
És egy kiszámíthatatlan, furcsa, torokszorító hála.
Mert látod, hogy él. Mert látod, hogy megy neki. Mert tudod, hogy még mindig itt vagy.
Sokféle diabanyu van.
Van, aki egyedül viszi.
Van, aki közben saját betegséggel is küzd.
Van, aki másféle külön világokat is nevel – autizmust, ADHD-t, szenzorosságot.
Van, aki a semmiből old meg mindent.
Van, aki kimerült, aki szorong, aki csendben depressziós.
És van, aki mindez egyszerre.
A diabétesz nem kérdezi meg, mit bírsz el.
Csak jön. És visz mindent.
A diabanyuság nem látszik.
Nem hordunk egyenruhát, nincs nevünk alá biggyesztett titulusunk.
De tudod, hogy ott vagyunk.
Ott vagyunk a táskában egy mérővel.
Ott vagyunk az iskolai ebédlőben a dietetikussal egyeztetve.
Ott vagyunk a játszótér padján, míg más fut, mi számolunk.
Ott vagyunk éjjel, hajnalban, délben – mikor más alszik, mi monitorozunk.
Ott vagyunk a háttérben. És mégis elöl.
Mert ez a mi életünk is lett.
És akármennyire is nem mi választottuk – napról napra jobban csináljuk.
De nem is látszik rajtunk.
Mert nem látszik.
Ez az, ami nem népszerű.
Ez az, amit nem értenek.
Csak azok, akik csinálják. Csendben. Folyamatosan. 24 órában.
És amúgy... nem is akarjuk megmutatni.
Nem akarjuk, hogy bárki sajnáljon minket.
Nem akarjuk, hogy ez legyen rólunk az első gondolat.
Mert a mi feladatunk nem az, hogy megmutassuk, milyen nehéz,
hanem hogy megtanítsunk egy gyereket vele élni.
Úgy élni, ahogy bárki más.
Megadni neki a lehetőséget arra, hogy ne a diabétesz határozza meg őt.
Hogy ne maradjon ki semmiből, ami gyerek.
Hogy legyen jövője, amit ő választ – nem a cukra.
Hogy teljes életet éljen.
Mert ez a dolgunk. Ez a vállalásunk.
Akkor is, ha közben mi sem vagyunk mindig jól.
Ki az, aki nem a legjobbat akarja a gyermekének?
De hogyan tudnánk ezt megadni,
ha a mi állapotunk is szánalomra méltó lenne?
A táskánk, amit éveken át cipeltünk,
lassan kisebb lesz.
És a gyerek táskája egyre nagyobb.
És mi tudjuk:
nem cipelhetjük helyette örökké.
Csak addig, amíg meg nem tanulja ő maga is.
Addig, amíg el nem jön az a nap, amikor már nem kell szólni neki, hogy mérjen.
Amikor már nem tőled kérdezi, mennyi legyen.
Amikor már ő mondja:
„Tudom.”
És akkor tudjuk:
egy diabanyu megszületett. És közben egy gyerek felnőtt.
