Azt hittem ma arról fogok nektek írni, hogy minden oké, szép az élet, ezért kevesebb a mondanivalóm. Aztán az elmúlt 5 percben ez teljesen megváltozott.

Pár perce hívtam Dávid kezelőorvosát a vérvétel eredményéért.

Két héttel ezelőtt elmentünk a szokásos negyedéves kontrollra. Mivel Dávid már több mint 1 éve cukorbeteg, ezért legutóbb megbeszéltük, hogy csináltatunk egy teljes  vérképét.

Pár év múlva évente egyszer pár napra be kell majd feküdnünk a kórházba. Ez egy éves vizsgálat lesz. Amíg Dávid kisebb, addig megússzuk egy egyszerű vérvétellel. Mint mindig  most is mindent átbeszéltem a fiammal, hogy tudja mi és miért történik, így a mostani is simán ment.  

Negyedévente a hemoglobin szintet is ellenőrzik, aminek az eredményét ott a helyszínen megtudjuk. Ez az érték most 7,3.

Hogy ez jó vagy nem? Nem rossz, de akár lehetne jobb is. Emlékeztek a kiborulós írásomra? Leginkább ez jellemezte az utóbbi 3 hónapot. A legidegesítőbb az egészben az volt, hogy a technika akadályozta a kiegyensúlyozott vércukorértékeket. Igen. A technika.

Dávid egy kanülön keresztül kapja az inzulint, amit 2 naponta cserélünk. A kanült én és a párom szúrjuk be otthon. Ez a kanül az elmúlt 3 hónapban naponta bevérzett, így nem jutott elég inzulin Dávid szervezetébe ezért magas lett a cukra. Sok-sok magas vércukorral néztünk szembe, amiről nem is mi tehettünk.

 Van erre valami megoldás?

Egyelőre nincs. A gyártó azt mondja, nem tudok jól szúrni. Kérjem a kórház segítségét, ahol megmutatják újra, hogyan kell. Ez kissé vicces. 1 évig jól csináltam, aztán most hirtelen elfelejtettem? J Ezt az utat zsákutcának érzem.

 Az orvosunkkal felvetettük annak a lehetőségét, hogy egy másik fajta kanült használjunk. Jövő héten megyünk be a kórházba, hogy kipróbáljuk.

Áthidaló megoldásként most biztonságos helyekre teszem a kanült. Ez két gyönyörű hetet eredményezett. Béke és nyugalom. Az egyetlen izgalom, ami kitöltötte a mindennapjainkat, az a bölcsikezdés volt.  

De egyszer minden jónak vége szakad.

Most, hogy beszéltem az orvossal, letettem a telefont és elsírtam magam. Az 1-es típusú diabétesz egy autoimmun betegség, ahogyan a gluténérzékenység is. Éppen ezért, évente ellenőrzik a legérzékenyebb teszttel. Az imént megtudtam, hogy a gluténérzékenység most már nálunk reális veszély, mert Dávid cölikália megemelkedett szintje erre utal.

Még nem nyilvánították gluténérzékennyé, de nagy eséllyel indulunk ezen futamon.

Az orvos szerint az j szakirodalom azt mondja, hogy ez az érték még nem olyan vészes. Azért nem árt figyelni a tüneteket és gyakrabban ellenőrizni.

Van, aki szerint már most el kellene vinnem gasztroenterológushoz. Mégis úgy döntöttem, hogy megvárom a következő negyedéves kontrollt. Megbízom az orvosunkban.

Persze szíven ütött és sokkolt ez a dolog. Igaz, ezt is megoldjuk, mint mindent.

De a kérdés ott van a fejemben. Mi jöhet még? Talán még egy autoimmun betegség?

Optimista ember vagyok, így azt mondom, minden jó lesz. Minden tökéletes.

 Egy diabéteszesnek nagyon fontos a rendszeres sport. Gyermekeinknek ezt a tudást úgy adhatjuk át legegyszerűbben, ha saját magunk mutatunk nekik példát.

Legutolsó találkozásunkkor Dávid kezelőorvosa megkérdezte tőlem, mit sportolok. Büszkén mondtam neki, hogy jógázom. Pontosan láttam a reakciójából, mire gondol. Láttam, ahogy mosolyogva felteszi magában a kérdést: A jóga is sport?

A jóga végső célja dicséretes, de az úton veszélyek leselkednek.

(Bhaktivinod Thakura, vezető filozófus, tudós, író, bhakti-jóga guru )

Eszembe jut néhány bikram jóga óra. Néha betévedtek az órára kisportolt, jó állóképességű, kétkedő arcok, akik a huszadik percben már szabadultak volna es inkább leültek pihenni. Valószínűleg akkorra megbánták azt is, hogy valaha a jógára gondoltak.

Ilyenkor a kedvenc oktatóm mindig ilyet, vagy valami hasonlót mondott: Hát, mondta valaki, hogy a jóga könnyű dolog? Kívülről nézve talán annak tűnhet. Haha, nem egészen úgy van az.

Természetesen nem tanácsoltam az orvosnak, hogy látogasson el egy bikram jóga, vagy egy ashtanga órára, hogy aztán újra beszélgessünk. Inkább csak mosolyogtam.

Sokan a jógát a meditációval azonosítják, sokan pedig a lassú könnyed mozdulatokkal. Vannak, akik a hátfájás, vagy egyéb sport közben keletkezett sérülések gyógyítóját látják benne. Én, mint a modern kor sporttudománya is, egyfajta rekreációs „all life time” sportnak tartom.

Nekem a jóga az út, amin keresztül elérhetem önmagam. Egy találkozás a valódi énemmel. Ahol kilencven percig csak én vagyok és a matracom. A külvilág és a gondolatok pedig mind kint maradnak.

A jóga tüze elégeti a bűn ketrecét, amely körülveszi az embert.

(Szvámi Vivekánanda) 

Pár évvel ezelőtt elhatároztam, hogy leállok a cigivel. Tudtam, hogy ez mozgás nélkül nem fog menni. Akkor már átestem pár sikertelen próbálkozásom. Tisztában voltam vele, hogy óriási energiákat kell lekötnöm ahhoz, hogy abbahagyjam a dohányzást.

Az egyik kolléganőm javaslatára az euro-gym mellett döntöttem. Ezt együtt csináltuk egészen addig, míg meg nem szűnt a terem. Szuper volt, imádtam! 

Nagyon sok év lustálkodás után újra elkezdtem mozogni. Előszőr minden porcikám fájt, alig tudtam megmozdulni. De így is annyi energiám maradt, amennyivel egy város áramellátását meg lehetett volna oldani. Közben futottam és elkezdtem body art órára meg pilatesre járni. Ezek így együttesen kielégítették az akkori mozgásigényemet.

Eltelt fél év. Párommal épp arra kerestünk megoldást, hogy tudnánk az ő életében a stresszt valahogy csökkenteni. Így lyukadtunk ki az egyik népszerű belvárosi jógastúdióban.

Sosem fogom elfelejteni azt, amit akkor éreztem. Egyszerre járta át a nyugalmom és a bizsergés az egész testem. Ekkor szerettem bele a jógára.

A jóga a szabadság útja, (…) az élet művészete és tudománya.

(Indra dévi, jógaoktató) 

Kezdetben heti kétszer jártam hatha és gerinc órára. Aztán ez egy idő után kevés lett. Vágytam valamire, ami még többet adhat. Ekkor találtam rá a bikram jógára.

Az első ilyen órámról sikeresen elkéstem. Csak egy másikra tudtam becsatlakozni, viszont akkor rögtön megvettem egy havi bérletet is. Még mindig fel tudom idézni szinte az egészet, ami akkor történt.  Nagyon kemény volt. Többször el akartam ájulni. Azt hittem ez is olyan jóga lesz, mint a többi. Hát, nem olyan volt. A végén majdnem négykézláb csúsztam az autóig.

Aztán másnap és harmadnap is elmentem ugyanoda. És egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy 80/56-os vérnyomással is végig tudjam csinálni az órát. 

Két éven keresztül nem vágytam más fajta mozgásra. Annyi mindent tanított nekem a bikram jóga, hogy eszembe sem jutott új vizekre evezni. Egy idő után persze elmúlt ez a lángoló szerelem, így nyitott lettem másra is. Megismerkedtem különféle irányzatokkal, és mindegyiket kipróbáltam. Heti 4-5 estét a jógateremben töltöttem.

Aztán terhes lettem. Nagyon vágytam már erre.

Azonban lelkileg nehéz volt feldolgozni hogy minden olyan jógapozíció, amit korábban könnyedén megcsináltam, most már nem megy. Alig vártam a szülést követő hatodik hetet, hogy újra le tudjak menni a terembe. De az elején a gerincjóga is hardcore irányzatnak tűnt egy darabig. J Aztán beálltam a heti 2 alkalomra, és így tökéletes lett az élet. Egészen Dávid 1 éves szülinapjáig.

A többit innentől már ismeritek. Itt olvashatod el, ha még nem tetted. 

“Ha kíváncsi vagy arra, hogy ki vagy, a jóga a tökéletes alkalom, hogy megtudd.”

(Sri Aurobindo, szabadságharcos, filozófus, jógi, guru és költő)

De a történet nem ér szomorú véget. Dávid és az apukája egyre többet akarnak együtt lenni, így újra visszatérhetek régi szenvedélyemhez, a jógához. És a múlt héten ez kétszer is sikerült. Szinte hihetetlen! Tudjátok mikor történt ilyen utoljára? Amikor a fiam pár hónapos volt. Napi ötször aludt, és így heti kétszer szabad voltam. Akkor anyósom vigyázott a gyerekemre.

Óriási élmény volt ez a két alkalom. Előszőr egy yin-jógán vettem részt. A hosszan kitartott ászanák közben elengedhettem azokat a felesleges érzelmeket, amiket valaha elraktároztam a testemben. A másik alkalom pedig egy szuper vinyasa flow, egy yang minőségű jóga volt. Ennek a lényege, hogy megteremtsük a harmóniát önmagunkban és ezen keresztül a mindennapjainkban.

Azóta folyamatosan a felhők felett röpködök. Tudom, mi a zen, megvilágosodtam és alig várom a következő órát. 

Levert a víz, mikor szóltak a bölcsiből, hogy szeptember 4-én kezdhetünk.

Úristen, máris? Tudom, bele fogok halni egy kicsit, ugyanakkor már izgatottan várom.

Idén januárban eldöntöttük a párommal, hogy Dávidot bölcsibe adjuk. Meg is találtuk a tökéleteset. Bilimbó Háza Óbuda. :)

Az okok: keveset van gyerekek között. Nem ismeri a közösségi szabályokat. És különben sem értek azzal egyet, hogy mindent egyszerre kell, hogy megtanuljon óvodában. Anya nélkül lenni egész nap, megtalálni a helyét a közösségben,  és elsajátítatni a szociális viselkedés alapjait. Túl sok ez egyszerre.

Én vidéken nőttem fel. Ott azt gondoltuk a bölcsisekről, hogy nem foglalkozik velük az anyjuk. Szegény gyereket a bölcsi neveli. Sajnáltuk, és úgy tekintettünk rájuk, mintha valami bajuk lenne. Huh, de csúnya dolog ez így utólag. Sajnos, még ma is sokan így gondolkoznak.

Valójában mi áll ennek a hátterében?

Vegyünk egy átlagos családot. Szükségük van a pénzre. Az édesanya szíve megszakad, hogy korán el kell szakadni a gyermekétől. Mégis rákényszerül, hogy bölcsibe adja a gyermekét, hogy el tudjon menni dolgozni.

Miért is?

Azért mert az édesapa fizetése nem elég a megélhetésükhöz. Vagy, mert az egzisztenciájukat nem tudják máshogyan fenntartani. Látsz különbséget a kettő között? Ha igen, akkor gondold át újra, mert szerintem nincs!

Egy másik példa: sok a gond a két gyerekkel, akik egymás után születettek, kis korkülönbséggel. Az édesanya fáradt és úgy érzi, már nem bírja.

Vagy nézzük egyszerűen az én példámat. Azt gondolom, túl nagy trauma a gyereknek hogy egyből az óvodában kezdjen bölcsi kihagyása nélkül. Mert nincs eleget gyerekek között, vagy mert otthon kevés inger éri.

Igen, ma már szólhatna másról is a gyerekvállalás, mint arról, hogy beleőszülünk, belerokkanunk, feláldozzuk magunkat. Vagyis, csak elméletben, mert nagyon sok nőnek még mindig ezt jelenti.

Ja, hogy nagymamáinknak mindez meg sem kottyant?

Tudom, ők kézzel mostak, kézzel mosogattak, robotporszívójuk sem volt. A földeken dolgoztak, meg nem is tudom, mit csináltak még. Szuperanyuk voltak egy másik világban.

Milyen állapotban vannak ma ezek a vidéki nagymamák? Mióta küzdenek valamilyen betegséggel? Az általam ismert nagymamák egyike sem tett semmit, hogy megőrizze egészségét. Hogy tovább bírják, elkezdhettek volna mondjuk jógázni.

És mi? Ezt akarjuk? Bele akarunk rokkanni? Meg akarunk felelni a begyepesedett társadalmi  elvárásoknak? Nem, ezt nem akarhatjuk!

Ha mégis, akkor én egy egoista anyuka vagyok?

Mert fontosnak tartom, hogy jól nézzek ki? Mert nem akarom magam a végletekig túlhajtani, mert akkor hisztis leszek? Mert igyekszem a pihenésre is időt fordítani? Mert van takarítónőm, robotporszívóm és mosogatógépem? Ja, és mert kézzel sem mosok semmit? :)

Röviden, ne rokkanj bele semmibe, hogy aztán a gyermeked egy fusztrált, ideges, és mindig fáradt anyukát lásson. Persze, ilyenek lehetünk a munka mellett is, ha nagyon rágörcsölünk. A lényeg az, hogy szakíts magadra is időt. Ha egy héten csak 10 perced van, akkor azt töltsd hasznosan. Ne azt sajnáld amid nincs, hanem arra koncentrálj amid van. A gyermekedre, a mosolyára és az életed pozitív dolgaira.

Soha ne legyen lelkiismeretfurdalásod azért, mert bölcsibe adod/adtad a gyermekedet. Nagyon jól tetted! Ezt kellett tenned! Attól te még szuperanyu vagy!

Nem mindig alakulnak úgy a dolgok ahogyan elképzeljük. Így történt, hogy egy szép őszi napon elhatároztam, hogy spenótos bulgurt készítek. Még sosem csináltam, de mindent el kell kezdeni valahogy.

Kivettem a fagyasztóból a spenótot, felvágtam a hagymát, és a fokhagymát.

A hagymát megdinszteltem és később  fokhagymát is tettem hozzá.

Jó sok hagymát vágtam, mi úgy szeretjük. Hozzáöntöttem a spenótot és elkezdtem kavarni. Közben jöttem-mentem, Dáviddal is játszottam.

Aztán amikor újra odamentem megkavarni az ételt, éreztem, hogy valami nem stimmel. Sem a szagával, sem az állagával. De nem gyanakodtam, mivel anyukám hozta nekem spenótot.

Két perc telt el amíg felfogtam, hogy ez bizony nem spenót, hanem sóska. Anyut felhívtam jól letoltam. Most mi mit fogunk enni?!

Leültem és fogtam a fejem. Döntöttem. Történjen bármi, ebből itt és most kaja lesz. Öntöttem hozzá egy kis paradicsomot, és hozzáfogtam elkészíteni a sóskás-paradicsomos bulgurt.

Megsóztam a sóskát. Öntöttem rá paradicsomsűrítményt és odatettem a bulgurt főni.

A sóskás paradicsomos masszát kóstolgatva éreztem, hogy kell bele még egy kis édesítő. Nem sok, kb. fél  teáskanálnyi (negyedannyit használok). Aztán ezt összeöntöttem a megfőzött bulgurral.

Mikor leültünk enni Dáviddal már tudtam, hogy győztem. Isteni finom volt.

Dávid pár percen belül becsókolta az adagját, aztán rámnézett azzal a gyönyörű, nagy szemével. Jelezte, hogy még kér. Mostanában ugyan már szavakkal kommunikál, de még kicsit keveri az igeragozást. Sokszor vicces mondatok születnek:  Anya, felveszlek! J

Hát, így történt, hogy feltaláltunk egy új, nagy kedvencet, amit mi egytál ételként eszünk. Húsimádók készíthetnek hozzá akár sülthúst is. A darálthúsos verziót nem ajánlom, én egyszer megcsináltam, de nem volt jó.

Bónusz: Megeszi a férjem is. Subidubidú!!!

Nem vagyok egy bagoly típusú ember. Sosem bírtam az éjszakázást. Este 10-kor aludtam, reggel 7-kor keltem.

Jaj, csak nehogy éjszaka szüljek!

A kilencedik hónap közeledtével nagy volt bennem a para. Csak nehogy éjszaka szüljek! Azt nem tudom, hogy bírnám ki. Sokkal jobb lenne nappal. Persze, Dávid ebben nem értett egyet velem. Délután kezdtem vajúdni vele és hajnalban meg is szültem. Így utólag visszagondolva, a fájások közepette tökmindegy volt, hogy éjszaka van vagy nappal.

A fiam 3 hónapos koráig nagyon jól aludt, éjszakánként csak 1x kelt. Akkor még nem tudtam, de az volt az igazi Kánaán. Aztán mint mindennek, ennek is vége lett. Olyan gyorsan tűnt el a nyugalom, mintha kikapcsoltak volna valamit.

Új szakasza következett az életünknek. Dávid éjszaka minduntalan felkelt. 20 percig tartott a mélyalvás szakasza, és utána, a REM fázisban azonnal ébredt. Nagyon naív voltam! Azt hittem, ugyanúgy élhetem az életem, mint előtte! Nem csoda, hogy hamar kiborultam.

Nem bírom tovább!

Feri egyszer csak elment az anyukájához. Magával vitte Dávidot is. Mellékelt a gyerekhez pár zacskó anyatejet, én pedig végre egy egész délutánt végigaludhattam. Mikor kipihenten felkeltem, nagy elhatározásra jutottam. Ha alszik a gyerek, alszom én is. Így fogom túlélni.

Egy darabig ez működött is. Gyereket kiságyból ki, gyereket ringat, gyereket kiságyba be, majd  gyorsalvás. Aztán az egyik barátnőm tanácsára levettük a kiságy oldalát is, és rögzítettük az ágyunkhoz. Így készült el a babaöböl. Ezzel sok értékes időt nyertem.

Persze semmi sem lehet tökéletes. Dávid ha felébredt, csak egyszer fogadta el a cicit. Ezért minden ébredésnél legalább fél órán keresztül ringatnom kellett, amíg végül le tudtam tenni.

Szép lassan újra ember lettem.

Egyéves korára már volt, hogy este 9-től éjfélig aludt, és csak utána ébredt 20 percenként.  Mindenesetre a babaöböl jól működött. Lassan sikerült ahhoz is hozzászoktatnom a gyerekem, hogy elfogadja a cicit. Dávid nem azért ébredt, mert éhes volt, vagy cici kellett, a probléma az volt, hogy nagyon sok tejem volt, és nem tudott cumizni rajta. Aztán erre is találtunk megoldást.

Tudom, vannak olyan gyerekek, akik kezdettől fogva jól alszanak. Vannak olyan gyerekek, akiknek meg kell érjen az idegrendszerük a jó alváshoz. (Ezt az érést 2-3 éves kor közé teszik. Minden egyes nap vágom a centit, várva, hogy mikor érünk már el odáig.) És persze, van egy harmadik kategória: a diabéteszes gyerek, akinek meg kell érjen az idegrendszere. Ebben a kategóriában van az én Dávidom is!

Bye-bye alvás!

Mikor beköszöntött hozzánk a diabétesz, akkor intettem búcsút örökre az alvásnak. Miért? Mert mikor a gyerek alszik, nekem akkor is mérnem kell a vércukrát. Mert éjszaka is lehet túl alacsony vagy éppen túl magas. És a mérés nem egy 5 perces művelet. Mára Dávid lassan már minden éjszakát átalszik, de míg ő alszik, addig én méricskélek.

Változások kora

Dávid leválasztásával, hogy már nem kap többet anyatejet, valami gyökeresen megváltozott. Olyan mértékben növekedett meg a fiam inzulinigénye, ami számomra felfoghatatlan. Nem szeretnék találgatni, hogy miért. Fogalmam sincs.

Az elmúlt hetekben a bázisinzulinját állítgattam a gyereknek. Nappal is, éjszaka is. És most tanítjuk egyedül elaludni. Találgatjuk, hogyan segíthetjük ebben, mi a legjobb neki. Jelenleg tesztidőszakaszban vagyunk.

Challange Day

A párom üzleti úton volt. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy egyedül beleszúrjam a kanült a felébresztett, ordító gyerekbe.

Első próbálkozás: sikertelen

Alig tudtam lefogni Dávidot. Igazából a második próbálkozás is egy katasztrófa volt, mert már délelőtt cserélnem kellett az éjjel betett kanült. Így nem mondanám túl sikeresnek ezt az éjszakai akciót, de szerencsére ez elég kirívó eset.

Ilyen történetek után sokszor összeomlok. Úgy érzem, túl nagy feladatot kaptam. A szemem előtt lebegnek a diabétesz lehetséges szövődményei. Félek és kétségekkel küszködök.

És mindig ott a kérdés: vajon jól csinálom azt, amit csinálok?

 Ha érdekel a téma, kövess a facebookon is. Kattints ide.