Szombat van. Beültem az autóba, hogy elmenjek jógázni. Most nem szól a zene, pedig mindig szokott. Elgondolkozok. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, és hová megyek. Hosszú percek teltek el. Fáj, még mindig nagyon fáj.
Tegnap egy újabb kést döftek a szívembe. Arra a helyre, ami még mindig érzékeny, vagy talán be sem gyógyult soha. Abba a sebbe, ami tavaly június 3-án keletkezett. Amikor azt mondták, hogy a gyermekem beteg.
Pedig minden olyan tökéletesen indult.
Megtaláltuk az álombölcsit Óbudán. Montessori alapelveket vallanak, ami egyezik az én elgondolásommal is, így hát elmentünk jelentkezni.
Január vége volt. Egy nagyon kedves hölggyel beszéltünk, aki csupa gyönyörű dolgot mondott erről a helyről. Félve kérdeztük meg mit szólnak a diabéteszhez. Azt ígérték, átgondolják.
Nem jeleztek vissza, így hát felhívtam őket és azt mondták nem gond, jöhet. Szuper! Az igazi telitalálat! Megállapodtunk, kezdetben 3 nap délelőttben, aztán ezt módosítottuk. 4 nap marad délelőtt.
Eljött a szeptember és a beszoktatás. Már előtte egyezkedtem a munkáltatómmal, így most kapóra jött a bölcsi. Gondoltam, akkor majd marad egész napra.
Tájékozódtunk telefonon és elmondták, mit várhatunk, mi fordulhat elő a gyerek beszoktatásánál, mire figyeljünk, hogyan segítsük ezt a folyamatot.
Az első nap el sem hittem, hogy ennyire szerencsések vagyunk. Annyira jó volt a légkör és csodálatos a hangulat, hogy el sem tudom mondani. Az második nap oktatást tartottam az óvónéniknek a diabétesz kezeléséről, és aztán szépen lassan elkezdődött a bölcsibe járásunk.
Hogy segítsük a dolgot, vittünk be nekik mobiltelefont, hogy bármikor hívhassanak minket.
A diabétesz kezelése nem egzakt tudomány. Nehéz külső hasnyálmirigyként működni nap mint nap. Ezt az oktatáson is elmondtam.
Amikor megemlítettem, hogy Dávid egész nap maradna októbertől, behívtak az irodába. Sajnos ezt nem tudják vállalni addig amíg nem tudják kontrollálni a diabot. Óriási pofára esés. Te gondoltad volna, hogy ahová felvesznek fél napra, ott gond lehet abból, ha egész nap akarsz maradni? Hát én nem.
Az óvónénik mondták, délután már csak az egyikük van bent, így túl sok gyerek jut egy nevelőre. Ha Dáviddal gond van, nem tudják majd ellátni.
Már ekkor gyanakodnom kellett volna.
A helyzet nem lett jobb. Legközelebb azzal hívtak be az irodába, hogy beszélgessek el Dáviddal, hogy az óvónénik nem tudják őt mindig felvenni. Én ekkor még mindig bizakodó voltam, de a férjem már érezte, hogy valami nincs rendben.
Az első másfél hónapban egy hét betegség, egy hét bölcsi volt a mérlegünk. Ennek következtében Dávid inzulin igénye hol csökkent, hol a duplájára nőtt. Én mégis úgy éreztem, jó a kommunikációnk az óvónénikkel. Örültem, mert néha már maguktól is megtettek ezt-azt.
Aztán eljött az a nap, amit azt gondolom, sosem felejtek el. Olyan volt, mint egy rossz thriller.
Az egyik nap nem én mentem a gyerekemért. Az intézményvezető a férjem és az anyósom körül sertepertélt, majd felhívott engem telefonon, hogy beszélnünk kell.
Másnap bementünk. Közölték velünk a döntésüket, hogy Dávidot az állapotára való tekintettel nem tudják vállalni. Túl sok időt vesz el az idejükből, és ezt nem engedhetik meg maguknak.
Nagyon mély szomorússággal tölti ez a szívemet, hogy a Bilimbó Háza Óbudán így döntött, amit azóta sem tudok feldolgozni. Megértem, de nem értek vele egyet. Nem, mint elutasított szülő nem értek vele egyet, hanem mint ember.
Ma Magyarországon több tízezer olyan gyermek él, akit nap mint nap utasítanak el egy-egy intézményből. Csak azért, mert problémás, mert kakukktojás, mert nem odavaló. Nekünk szerencsénk van, mert Budapesten lakunk, és választhatunk másik intézményt, aki átveszi a gyermekünket.
De több ezer gyermek vidéken nem tehet mást, mint hogy magántanuló lesz és nem megy közösségbe. Tényleg ez a megoldás? Hogy aki nem illeszthető könnyedén a rendszerbe, az tűnjön el, mintha nem is létezne?
Én azt gondolom magamról, hogy egy belevaló erős csaj vagyok, de két nap alatt többet zokogtam, mint egész életemben.
Mi az, amit tehetünk azért, hogy ezeknek a gyerekeknek a sorsa előrébb lendüljön? Te tudod? Akkor kérlek, írd meg nekem! Segíts nekünk, hogy megóvhassuk ezekenek a gyerekeknek a lelkét és egészségét!