Tavaly szeptemberben Dávid kezelőorvosa megkérdezte, szeretnénk-e Bátor Táborba menni. Azonnal igent mondtunk, és alig vártuk, hogy indulhassunk.
Már sokszor hallottam a Bátor Táborról, de fogalmam sem volt, mi az, amire számíthatok.
Várólistások lettünk, de csak rövid ideig. Gyorsan jött a hír, hogy mehetünk. Azonnal pakoltunk és indultunk is Hatvan felé. A párommal már akkor sejtettük, hogy ez nem egy hétköznapi tábor. De mindenre mi se készültünk fel. Azt gondoltuk, szó lesz a diabéteszről, és talán valamiféle oktatáson is részt kell vennünk.
Persze, ezekre is kiváncsi voltam. De amit legjobban vártam, az volt, hogy végre megismerkedhessünk olyan családokkal, akik ugyanazt élik át nap mint nap, mint mi. Olyanok, akik tudják, milyen az életünk, mert az övék is hasonló.
Aztán ami a táborban történt, az minden elképzelésemet felülmúlta. Már a megérkezésünk is különleges volt. A parkolóban kedves, szerető emberek vártak minket. Ott belekerültünk egy nagy szeretetburokba, amiből 3 nap után feltöltődve távoztunk.
Első este - első próba
Aznap este kötelező eligazításra mentünk. Dávidot ott kellet hagynunk a “cimbikre”. (A cimbik azok az önkéntesek, akik mindenben segítenek neked.) Ez volt számomra az első nagy megmérettetés. Hogy hagyhatnám ott velük a gyereket, amikor tombol a szeparációs szorongás, és különben is, a nagyikkal sem marad egyedül, sőt még apuval sem?
Kis házakban laktunk. Egy épületben két család. Minden főre egy-egy cimbi jutott. Görcsbe szorult gyomorral, de otthagytam rájuk a gyerekemet. Az eligazításon szinte semmire nem tudtam figyelni, nem láttam, nem hallottam, csak azt vártam, hogy legyen már vége és mehessek vissza hozzá.
Szörnyen bizonytalan érzés, ha csak 20 percre is, mikor először kiadod a kezedből a gyeplőt. Aggódtam, hogy leesik Dávid cukra, hipózik, aztán nem veszik észre, biztosan majd sírni fog valahol, és nem tudják megvígasztalni.
20 perc után visszamentem. Semmi baja nem volt, játszott az egyik cimbivel. Azt hiszem itt sokkot kaptam.
Eljött az este. Közösen megtanultuk a bátor táncot, és elénekeltük a bátor dalt.
Az első éjszakánk rettenetes volt. Dávid amúgy sem jó alvó, de most igazán kitett magáért, 20 percenként felébredt.
Reggel csoportokba osztottak minket és elmondták, a napi programot. Nem volt szó benne gyerekről. Persze, már bátrabb voltam, tudtam, rájuk bízhatom Dávidot. A dokik mindig ott voltak a gyerkőcök közelében, a cimbik pedig vigyáztak rájuk.
Irány a kalandpark!
A nagyobbaknak persze külön programot szerveztek. Mi a kalandparkba mentünk, ami elsőre ijesztőnek tűnt. Már elég régen kalandoztam. Fogalmam sem volt mit fogok itt órákon keresztül csinálni. Egészen addig nem tudtam, amíg el nem kezdődött a bátorságpróba, ahol megkaptam az első adrenalinlöketet. Ekkor bevillant, ki is vagyok valójában, hol is vagyok, és mit is akarok. Hónapok óta először éreztem önmagam önmagamnak. Eközben olyan mélyre sikerült lemennem saját magamban, hogy azokat a dolgokat is megtaláltam, amiket majdnem elfelejtettem hogy ott vannak.
És akkor jött a felismerés, hogy mi az amire szükségem van a mindennapokban. Mi az, ami majd mindenen átsegít. Egy elcsépelt, de nagyon fontos szó, ami számomra hatalmas jelentőséggel bír: BÁTORSÁG
Tudod, amikor felmásztam egy több méter magas rúdra, hogy onnan aztán leugorjak, akkor egyetlen mondat hagyta el a számat nevetve: Lesz ami lesz! :)
Én már az első napon megkaptam amiért a Bátor táborba kellett jönnöm, és még sokkal többet.
Végig profi coach-ok foglalkoztak az érzéseinkkel és az élményeinkkel. Így mindig átbeszéltük ki mit érzett, tapasztalt, tanult aznap.
Az utolsó estén amikor elénekeltük az utolsó Bátor dalt, kézen fogva, mosolyogva, miközben a gyermekem a kör közepén cukiskodott, előtörtek az érzéseim. Amolyan gejzír módra. Ki kellett szaladnom, mert hosszú percekig csak zokogtam. Csak azért, mert jó volt sírni.
Fantasztikus élmény volt ez is, a többi ezerrel karöltve.
Fantasztikus volt…
- Újra felnőttek között lenni a párommal, felnőtt nyelven beszélni
- Olyan társaságban lenni, ahol megértenek
- Újra felfedezni önmagam, és megélni azt, aki/ami vagyok valójában
- Együtt kézműveskedni a férjemmel
- Minden kívánságunkat teljesítették a táborban
- A gyermekem elengedhettem idegen emberekkel, és nem sírt utánam (ezt sehol máshol nem tapasztaltam azóta sem)
Hogy idén jelentkezünk-e? Nem. Szeretnénk, hogy minél több diabéteszes család átélhesse ezt a csodát. De 3 év múlva megint ott a helyünk! :)
Azóta, ha nagyon magam alatt vagyok, vagy úgy érzem, nem bírom tovább, csak felidézem a Bátor Táborban eltöltött napokat és azt mondom: Lesz ami lesz! BÁTORSÁG!
