Már megint kattog az agyam. Egy olyan dolog miatt, ami hosszú hónapokkal ezelőtt történt. Sokat gondolkodtam, hogy mi az, amiben én hibáztam. Kirúgtak minket az első bölcsiből, és soha nem volt kétségem afelől, hogy kezdőként voltak dolgok, amit csinálhattunk volna másként, vagy éppen hatékonyabban. De szembesülni azzal a ténnyel, hogy anyukák, akikkel a gyermekem egy csoportba járt, komolyan elhitték azt, hogy Dávid az ő gyerekük rovására volt ott abban a 1,5 hónapban, amelyből a felét itthon töltötte, megint felnyitotta a sebeimet. Én komolyan azt hittem, hogy ezen már túltettem magamat, de nem így történt.

Most éppen dühös vagyok. Nem tudom, hogy ez a gyász hányadik fokozata, de remélem haladok valamifelé.

Ismeretlen érzésekkel van dolgom, mert sohasem foglalkoztam azzal ki mit mond vagy gondol rólam. De ha Dávidról van szó, egészen máshogyan működök. Anya vagyok. Ez érzékeny téma. :)

A kezdetek kezdetén azt gondoltam, hogy a pumpával és a szenzorral gyerekjáték lesz az egész, hiszen mennek automatikusan a dolgok. Nem kell majd szurkálni a gyereket, de ez nem így van.

Voltak megérzéseim, hogy terhesek vagyunk a számukra, de akkor nem foglalkoztam ezzel.

Először is nagyon fontos tisztázni, hogy könnyű félremagyarázni dolgokat velünk kapcsolatban. Főleg olyan embereknek, akiknek fogalmuk sincs a diabéteszről, vagy éppen arról, hogy az idegrendszeri éretlenség nem a diabétesz velejárója, és hogy Dávid temperamentumának sincs köze a diabéteszhez. Márpedig a legelső bölcsiben mindent a diabéteszre vezettek vissza. A diabétesz miatt akaratos a gyerek. A diabétesz miatt van benne akkora küzdőszellem, hogy eléri, amit akar (az óvónők figyelmét). A diabétesz miatt sír a bölcsödében.

A diabétesz kezeléséről inkább nem is beszélek. Szükség van arra, hogy az óvónők maguktól is hozzanak döntéseket, vagy legalábbis az általam leírt papír alapján járjanak el. Ebben nem voltak partnerek, így az is döcögősen ment. Tovább nehezítette a problémát, hogy csak egyszer sikerült 1,5 hetet oviba járnunk betegség nélkül. Ez teljesen megszokott a beszoktatás elején, de nagyban megnehezíti a beszoktatást.

Milyen érdekes, hogy a következő bölcsödében is ugyanez a három problémánk volt, azonban ott magát a diabéteszt jól kezelték. Minél több idő telik el a második bölcsödénk után, annál jobban látom a problémát. Ott is azt hitték, hogy a problémák egy része a diabéteszből fakad és a legrosszabb, hogy a gyerekemet sajnálták. Mit tesz egy okos gyerek, ha sajnálják? Kihasználja a helyzetet. Azt gondolom a legtöbb gyerek így működik. Erősen feszegette a határokat, amíg az óvónők meg nem hátráltak.

Ha nem lennék ilyen jól nevelt, akkor azt mondanám, mindkét bölcsi egy kaki. Azonban ez nem teljesen igaz. Valóban egyik sincs felkészülve olyan gyerekekre, akik kicsit is eltérnek az átlagostól. Vajon mi lehet az oka?

Aztán jött a harmadik bölcsi. Mi az, amivel ők többet tudnak, mint a többiek, hogy a gyermekem itt egy teljesen átlagos gyermek életét élheti? Pedig nincs montessori oktatás, nincs weboldaluk, nem foglalkoznak a marketinggel (a marketing az életem), nincsenek szép képek a facebookon a gyerekekről. Magyarul beszélnek hozzájuk és nem angolul, nem gitároznak nekik.

Ami azonban van: sok ének és hangszer itt is, nagyon sok mondókát tanulnak, van két különböző nagy udvaruk, van angol oktatás, úszás, elviszik őket játszótérre, játszóházba, vannak kézműves, készségfejlesztő, mozgásfejlesztő foglalkozások és van idősebb személyzet.

Tehát Dávid itt egy átlagos kissrác tud lenni, aki egy kicsit valóban kilóg a sorból, de mégsem kezelik őt másként. És ez benne a csodálatos! Vannak szabályok, következetesek a gyerekekkel, így a fiam is biztonságban érzi magát. Már a harmadik napon ott aludt ebben a bölcsiben.

Félek az ovitól. Nem attól félek, hogy a diabéteszt hogy fogják kezelni. Abban már van tapasztalatom, hogy jól együttműködjünk az óvónőkkel. Már az evéstől sem félek. Míg a második bölcsiben többször elhoztam úgy Dávidot, hogy csak a levest ette meg, majd itthon enni kért, addig a harmadik bölcsiben valahogyan elérték, hogy Dávid mindent megeszik, amit ott adnak neki. Sőt, ha éppen beteg, és azt mondom az ebédet a bölcsiből küldték, itthon is megeszi. Attól félek, az óvónők hogyan állnak majd ehhez az egészhez. Mert csak rajtuk múlik a dolog.

Kicsit azért elbizonytalanodtam. Akik azt kérdezik tőlünk, melyik oviba megyünk, vajon azért kérdezik, mert tényleg érdekli őket, vagy azért, hogy elkerüljenek minket?