Vegyesek voltak az érzéseim a fiam születésnapjával kapcsolatban. A párom korán felkelt, aztán sietve elment otthonról. Majd felhívott. Azt mondta, rengeteg ideje van az üzleti megbeszélése előtt, de semmi kedve nem volt otthon maradni. Nagyon szomorú és nem akar engem is azzá tenni. Legszívesebben csak sírna. Minden emléke feltört Dávid betegségével kapcsolatban. És ezt nem bírja. Kicsit féltem én is, hogy hasonlót fogok érezni, de ez egy tökéletes nap volt. Szerettem minden percét.
A fiam imádta a szülinapi tortáját. Én meg azt imádtam, ahogy ő imádja. A gyertyát olyan nagy örömmel fújta el... Ujjongott, mikor meglátta a tüzijátékot.
Hihetetlen! Újra gyerek voltam én is, teljesen más szemmel láttam mindent. A Dávid szemével! A tortát, a gyertyákat, a tüzijátékot... Elvesztünk valamit, mikor felnőttek leszünk. Már nem ugyanúgy éljük át az ünnepeket.
Az előző évhez képest most előrelépés történt. Idén a fiam végre evett 2 falatot a tortájából. Tavaly meg sem kóstolta. Dávid nem édesszájú. Semennyire. Persze, én bepróbálkoztam. Olyan tortát vettem, amiből ő is ehet.
Vasárnap családi szülinap lesz. A nagyszülőkkel és a keresztszülőkkel. Mindenkivel, aki fontos J Én mégis a mi kis csendes születésnapunkat imádom. A meghittséget, Dávid örömét. Hogy már tudta, hogy ez az ő napja, és kettő éves.
Visszatérve, azt hittem, fájni fognak az emlékek. Tavaly ilyenkor kezdődött el minden. Az utolsó nyugodt napjainkat éltük akkoriban, mint egy teljesen átlagos család.
De a mostani szülinap elmúlt és a régi fájdalom csak nem jött.
Persze, nem mindig ennyire egyszerű minden. És néha most is vannak nehéz pillanataim. Akkor a pokolba kívánom az egészet!
De most boldog voltam és kiegyensúlyozott! Csak arra koncentráltam, hogy Dávid szülinapja tökéletes legyen. Azt hiszem, sikerült.
