Imádom a helyet ahol élünk. Óbudán lakunk egy olyan utcában, ahol mindenki köszön a másiknak, ahol a szomszédok beszélgetnek egymással. Az egyik reggelen azonban valami más is történt.
Nem mindig sikerül jól a nagy bevásárlás, néhány dolgot mindig elfelejtek megvenni. Van egy utcával lejjebb egy kisbolt, gondoltam, reggel elszaladok oda a gyerkőccel.
Dávid és a babakocsi akár lehetne egy külön poszt is, de lerövidítem. Soha nem maradt meg a babakocsiban, így sosem használtunk babakocsit.
Mivel közel 2 éves, és éjjel-nappal beszél, megkérdeztem tőle, mit szeretne. Sétál a kisboltig, vagy jön a hátamra? A hátamat választotta, így felcsaptam a hordozót és elindultunk a bolt felé.
A sarokig jutottunk, amikor is megállt mellettem egy hölgy az autójával, és megkérdezte lefelé megyünk-e. Mondtuk, hogy persze. Erre felajánlotta, hogy levisz minket. Persze, amikor kimondta, akkor már rájött, hogy ez gyerkőccel nem egészen így működik, de én szóhoz sem jutottam a meghatottságtól.
Nagyon kedves volt. Nem ismerem a hölgyet, talán már néhányszor találkoztunk az utcán, de eddig még nem beszéltünk egymással soha.
Csodálatos a hely, ahol élünk.
