Dávid 2015. május 30-án született, egy tankönyvbe illő terhességet követően. Én már évekkel előtte tudatosan készültem a terhességre, egészségesen táplálkoztam, rengeteget mozogtam, sportoltam. 

Aztán megszületett a fiam. Az első év szupergyorsan elrepült. Mint minden jóravaló anya, megtanultam alvás nélkül élni, Dávid pedig azokat a dolgokat, amit minden jóravaló kisgyereknek kell ahhoz, hogy önállóan elinduljon.  Persze, a mozgásfejlődésről nem olvasott semmit, így minden létező dolgot felcserélt. Először állt, aztán ült, mászni meg csak akkor kezdett el, amikor elővettük a laser pointert. :) 

Sokat terveztük az első szülinapját a családdal, olyan sokat, hogy a nagyik hatására a végén a zsúrból egy 30 fős parti kerekedett.

A jeles nap vasárnapra esett. Szombaton elkezdett folyni Dávid orra. Remek, most még ez is. Egész áprilisban beteg volt, örültem, hogy egy hónapot sikerült egészségesen eltölteni. De miért éppen most betegszik meg? Mindegy, lesz valahogy. 

Rengeteg ember jött, mind nagyon közeli barátok, de Dávid nem volt formában. Nagyon sajnáltam és iszonyatosan megbántam, hogy hagytam magam erre a bulira rábeszélni (az első alkalom volt, több ilyen nem lesz).

A nap végére jól elfáradt mindenki, Dávid pedig egyre jobban elmerült a náthában. 

Akkoriban már 4 órában dolgoztam. A munkahelyem a lakástól 10 percre volt, a picúr pedig otthon várt mindig a nagyival. Úgy láttam hétfőn, hogy ez csak egy nátha nem megyünk orvoshoz. Nem lesz gond.

Kedden felhívott anyósom, hogy menjek haza, mégis valami gond van, a gyerek csak dől jobbra-balra. Elmentünk a tündéri dokinéninkhez, aki elküldött minket röntgenre, mert Dávid furán lélegzett. Ki akarta zárni a tüdőgyulladást. Minden lelet negatív lett, így hát először kaptunk antibiotikumot és hörgőtágítót, mivel hörghurutot diagnosztizáltak.

Biztos sokan jógáztok. Nektek ismerős lehet a teljes hasi légzés. Dávid ekkor már erőteljesen ehhez  hasonló módon vette a levegőt.

Szerda. Dávid nem akar felkelni. Éjszaka rengeteget ivott. Napközben alig egy órát volt ébren. Kihívtam a doktor néninket, aki pár óra múlva meg is érkezett. Irány a kórház! Még mindig nem tudtunk semmi pontosat. 

Szerda délután 16 óra. Felvettek minket a pulmonológiára, még mindig valamilyen hörgőgyulladásra gyanakodva. Azt hittem, másnap megyünk haza, és minden rendben lesz. Hát nem így történt. 

Dávid nagyon nyugtalan volt. Éjszaka nem aludt. 10 percenként felsírt. Hajnali fél 3-kor behívta a nővér a dokinénit, hogy még mindig ugyanúgy lélegzik, és nagyon nyugtalan. Vérvétel! 

Alig találtak a gyereken használható vénát. Borzasztó volt látni, ahogy szurkálják a gyerekemet. Aztán a döbbenet: 28-as a gyerek vércukorértéke. A doktornő rám nézett és azt mondta:

Meg is van a diagnószis, cukorbetegség. 

Én csak álltam ott, és kérdeztem, hogy micsoda? Próbáltam felidézni mindent, amit a cukorbetegségről tanultam, de semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe. Dehát még sosem evett cukrot!

Nem vagyok abban biztos, hogy meg tudnám fogalmazni az érzést, amit akkor éreztem. Nem is próbálkozom meg vele. Lehetetlen.

Dávidnak ekkor már súlyos ketoacidózisa volt. Indultunk a diabéteszosztályra. Hívtam a férjemet, anyukámékat, az anyósomékat. Mindenki összeomlott. Dávid napokig infúzióra volt kötve, aztán egyre jobban lett. Végül visszakaptuk a mi okos, huncut fiunkat, aki mint egy hős viselte a kórházban töltött 2 hetet. Aztán mi is egyre erősebbé váltunk lelkileg.  

Az 1-es típusú diabéteszre jelenleg nincs gyógymód, de bizonyos feltételek mellett egészséges emberként élheted életet.  

Nem volt könnyű megemészteni, de túllendültünk rajta. Megkaptuk az inzulinpumpát,, megtanultuk használni, megtanultuk megszúrni a gyereket, megtanultunk másképp főzni és beillesztettük az életünkbe a diabéteszt. Számolok reggeltől-estig, de ez már a napi rutin része lett.